Barta Dóra (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
- Dóra, te Godfrey Reggio Kizökkent világ című kultuszfilmje alapján koreografáltad a Megbolydult bolygó című darabot Philip Glass zenéjére, míg Béla, te Ray Bradbury novelláit vetted alapul, illetve a Solaris együttes zenéjét használtad a Marsbéli krónikákhoz. Találkoztatok korábban az inspirációt jelentő művekkel?
Barta Dóra: Philip Glass zenéi sok koreográfust megihlettek már. Én sem először találkozom velük, mert gazdag textúrájú, koreográfiához ideális zenei alapanyagok. Engednek utazni, nem túlságosan kötöttek, és mégis elemelt dimenziót adnak. Ebben az esetben van még egy külön érdekesség, ugyanis konkrétan ennek a műnek néhány részletével is dolgoztam már korábban. Akkor még a filmet sem láttam, és utólag szembesültem azzal, hogy bár az én akkori koreográfiám nem a film konkrét világát adta vissza, de azonos abban, hogy egy erős víziót sugall. A film amúgy sem egy sztorit beszél el; nem kell semmit leképezni, érzeteket volt érdemes kibontani.
Földi Béla: Korábban nem olvastam a könyvet, de amikor az Operaház felkért, igent mondtam, mert megtiszteltetésnek vettem. A Solaris együttest ismertem, de ezt a zenét konkrétan még nem hallottam. Remek kihívásnak tűnt, hogy a zene élőben fog majd szólni, a munkásságom alatt már többször előfordult, hogy élő zenére dolgoztam. A hangerő persze nem egyszerű kérdés, mert érzed a levegőben, ahogy tol. A színpadon hatalmas dózist kapunk, nagyon motiváló, nagy szeretet jön hátulról, ahol a zenekar játszik. Tetszett az is, hogy van egy irodalmi alap, ami ráadásul örökké aktuális, mert az emberről szól. Arról, hogy milyenek vagyunk mi, emberek, és hogyan bánunk a körülöttünk lévő világgal, magával a Földdel. Hogyan sáfárkodunk azokkal a javakkal, amiket az őseink ránk hagytak, megtartjuk‑e a következő generációk számára is,
vagy a halhatatlanságunkkal vagyunk elfoglalva, és nem látunk tovább a temető sarkánál.
Földi Béla
- Dóra, te átemeltél valamit abból az eredeti gondolatból, amire a Kizökkent világ című film fel van fűzve, miszerint az emberiség pusztítja a természetet?
BD: Úgy gondolom, találtam benne egy számomra most korszerűbb gondolatkört, életérzést. A film érintette a robotizált környezetben élő ember magányosságát, de ha például a kisfiamra gondolok, akkor azt látom, hogy számára már komfortzóna a robotizált világ vagy éppen a virtuális tér. Úgy éreztem, a film eredeti témájánál ma aktuálisabb probléma a biztonságérzetünk elvesztése, ami a tág környezetünkben lévő óriási konfliktushalmazból adódik, hogy sohasem tudhatjuk, a Föld melyik pontján lehetünk éppen biztonságban. Minden kornak megvan a maga nehézsége és feladata, amellyel meg kell küzdenie, de úgy vélem, hogy azért régen ezekre mindig volt valamilyen felkészülési lehetőség, elköltözni, vagy éppen elbújni egy pincében. A mai események és tendenciák azt mutatják, hogy ezeket a lehetőségeket most nehezebb megtalálni. Ez a „Damoklész kardja” hatás, amelyet mi vizuális elemként használni is fogunk az előadásban, állandóan jelen van a hétköznapjainkban, ha nem is foglalkozunk vele reggeltől estig, de amikor hallunk egy-egy veszélyes hírt, akkor azonnal visszakapcsolódik az emberben. Ha nem is változik mindig pánikká, ma akkor sem a könnyed nyugalom korát éljük. Gondoljunk bele, hogy tíz emberből vajon hánynak jut eszébe, amikor repülőre száll, hogy jó gépen van-e, nem lesz-e valamilyen probléma vele. Nagyon sokat utaztam, és ha visszaemlékszem, régebben nekem ezek a gondolatok még nem voltak a fejemben.
A darab végkicsengése, hogy a bizonyosságot csak a támogató emberi kapcsolatokban találjuk meg.
Space Fantasy (Fotó/Forrás: Rákossy Péter)
- Mi magunk kovácsoljuk ezt a „Damoklész kardját”? Hiszen legalább annyira áll a félelmeinkből, mint a tényekből, pontosan ez a terror lényege.
BD: Körbevesz minket egy pánikipar, ami generálja, hogy egyre jobban féljünk, egyre több az olyan esemény, katasztrófa, amelyekről mindenképpen tudnunk kell. Ha van tíz hír, akkor abból nyolc biztos hasonló témájú. Ember legyen a talpán, aki ezeket hallván semmit nem érez.
- Ray Bradbury, a Marsbéli krónikák írója nem kifejezetten „technokrata”, hanem sokkal inkább társadalomkritikus, az emberiség sorsáról elmélkedő tudományos-fantasztikus író. Béla, te átvettél valamit a novellák társadalmi vetületéből?
FB: A könyv több novellából áll, ezekből szemezgettünk. A művek mind azt taglalják, hogy az ember elmegy a Földről a Marsra, ott találkozik egy kultúrával, milyen viszonyt alakít ki vele, magával viszi-e azokat a dolgokat, amelyekkel a Földet is tönkretette. A darab utolsó képe nagyon erős, az emberek a Marson kapják a hírt, hogy a Földön atomrobbanás történt, és ezért hazaszaladnak a szeretteikhez, lényegében hazamennek elpusztulni, ami egy pozitív látlelet rólunk. Csak egy kisebb csoport marad, esetünkben három ember. A vége egy nyitott kérdés:
tudja-e magát reprodukálni az ember, újból társadalmat építeni, tanul-e a múltból, vagy újra pusztít, és elpusztul.
Az őslakosokat ugyanis sikerült kiszorítani, eltűntek. Szeretnénk megfelelni a könyv szellemiségének és minőségének, hiszen egy világhírű műről van szó. Húsz éven át nem koreografáltam úgy, hogy elővettem egy olyan irodalmi hátteret, ami már eleve világsiker. Úgy gondoltam, hogy a világról alkotott saját elképzelésemet szeretném elmondani. Elég jól működött, aztán megcsináltuk a Kislányom, Anne Frankot, és egyértelművé vált, hogy a néző sokkal könnyebben tudja befogadni az előadást, ha van egy irodalmi háttér, amihez kötni tudja. Hiszen a kortárs tánc mégiscsak rétegművészet.
Space Fantasy (Fotó/Forrás: Rákossy Péter)
- Mindketten használtok vetítést az előadásban – milyen formában és funkcióban? Dóra, te visszakapcsolsz bármilyen módon a filmhez?
Barta Dóra: A Kizökkent világ című kultuszfilm egy barokkosra cizellált képi világú mű, sokan úgy nőttek fel, hogy beégtek a retinájukba azok a képek és pillanatok, amelyeket a filmtől kaptak. Hat éves komoly operatőri munka előzte meg ennek a nagyon különleges képi anyagnak a vágóasztalra kerülését, ezzel nem akartuk felvenni a versenyt. Sőt, azt gondoltam, hogy a vetítést is úgy szeretném használni, hogy egy pillanatra se keresem a filmmel a hasonlósági pontokat. Hiszen ez most, harminc évvel később születik, másból fakad, egy olyan eredeti és kompakt koncepciójú képi anyagot akartam létrehozni, ami egyedi és egyenértékű lehet ezekkel a hozott értékekkel. Én animációt használok és nem annyira evidens, didaktikus formában, hogy mindig konkrétan tudjuk, mit jelent. Ha például egy cunami erejű rombolást szeretnék létrehozni, akkor olyan hullámzást lehet látni, ami nem konkrétan a pusztító víztömeg, de a jellege azt is jelentheti.
Földi Béla: Nálunk egy jó kis csapat készíti az animációt, ők már dolgoztak együtt a Solaris együttessel koncerteken. Először megpróbáljuk a Tejutat, aztán a Mars bolygót visszaadni. Két tüllre vetítünk, megpróbálok két párhuzamos világot láttatni. A tüll mögött van a zenekar, mint egy élő organizmus, amely csodás zenét áraszt magából. Az a célom, hogy a nézőket a vetítés segítségével is elvigyem a Marsra. Aki olvasta a könyvet, kap egy nagyon érdekes képi világot, ami az élő zene és a tánc két komponenséből alakul ki, előjönnek az emlékei, és talán össze tudja hasonlítani a saját képzeletvilágát azzal, amit nálunk lát. Aki pedig nem olvasta, az úgy érzi majd, hogy el szeretné olvasni. Az élő zene okoz nehézségeket, hiszen a vetítéssel nem úszhatunk el, a táncos még improvizálhat, a vetítés viszont megy a maga útján. De nagy összenergiákat látok az Erkel Színház, a Magyar Nemzeti Balett és a Solaris együttes részéről is, mindenki pozitív, és hozzáteszi a magáét.
Space Fantasy (Fotó/Forrás: Rákossy Péter)
- Hogyan látjátok, mi kapcsolja össze a Space Fantasy című est két darabját?
FB: Bizonyos értelemben mindkettő a Föld tönkretételéről szól, nagyon értékes ötlet volt összekapcsolni a kettőt. Philip Glass zenéje nagyon másmilyen, mint a Solaris rockzenéje, az kortárs, repetitív zene. Mindkettő tekinthető rétegzenének, így ez egy nagyon bátor vállalkozás. Ehhez még hozzájön az is, hogy az előadás az Erkel Színházban lesz, ahova operakedvelő közönség jár.
BD: Az enyémet inkább a belső űr kapcsolja az űr tematikához, mint a bolygórendszerben való kalandozás. A mai valóságunkba helyeztem el a témát, azt gondolom, hogy a világok lehetnek az embereken belül is. A két darab akár egymás folytatása is lehetne.
- Milyen élmény számotokra egy ilyen szakmai kirándulás, amikor nem a saját társulatotokkal, hanem ebben az esetben a Magyar Nemzeti Balettel dolgoztok együtt?
FB: Négy táncost kaptam az Operaházból, akik nagyon jó minőségben dolgoznak. Igyekeznek megkeresni, megtalálni, megérteni azt a számukra furcsa mozgásvilágot, amellyel mi dolgozunk. Nincsenek annyira sokszor színen az előadásban, de az a kevés nem könnyű. A saját társulatomból nyolc tag van benne, rájuk sokat pakoltam, mert velük egész nap tudok próbálni. A Magyar Nemzeti Balett táncosainak igazából egy tánca van, de abba belehalnak, csúszni, mászni, emelni kell benne, de úgy látom, élvezik. Egyébként én nagyon tisztelem a klasszikus balettet, mert vannak értékei, amelyeket az emberek ismernek, és felismernek.
BD: Mindig szívesen dolgozom olyanokkal, akik még nem ismernek, akikkel nem dolgozunk évek óta együtt. Az itteni táncosok mindannyian nagyon nyitottak voltak, inspiráló volt a jelenlétük, és olyan odaadással vettek körül, ami a mindennapi munkában is jól esett. Érett, tapasztalt művészeket és tudásukat most artikuláló fiatalokat is kaptam. Nagyon pozitív próbafolyamat volt, pedig komoly presszúra alatt voltak, egy másik igényrendszerben, másik világban, amiben bár fizikailag sok az azonosulási pont, és számtalan egybecsengést rejt a klasszikus balett hozott értékeivel, mégis a komfortzónájukon jelentősen túlmutató helyzetekbe hoztam őket, a mozgásstílus által.
- Csak fizikailag feszíted a komfortzónájuk határait, vagy lelkileg is?
BD: Furcsa volt nekik ez a fajta nézőpont, a tekintetükkel való törődés, az, hogy a saját személyiségükre is kíváncsi voltam, nem csak a jelmez által hordozott figurára. Azt éltem meg, hogy
igen nagy az a távolság, ami egy előadás alatt a Magyar Nemzeti Balett művészei és a nézők között van.
Ők most szembesültek azzal, hogy ennek ellenére is megkereshető és megtalálható a részletek emberi igazsága. Hiszek abban, hogy az önazonosságuk ezeket a hosszú métereket át fogja ívelni.
hírlevél
