A hetvenes évek végén érkeztél Magyarkanizsáról Budapestre. Milyen volt akkor a város?

Sötét. Lerobbant, de hihetetlen hangulata volt. Az ’56-os forradalom nyomai még látszottak. A kinti világ mellett létezett egy benti, párhuzamos világ a lakásokban meg pár nyilvános helyszínen. Kevés ilyen volt: a Kassák klub, a Fiatal Művészek Klubja. Meg a Szkéné.

Nagy József (Fotó/Forrás: Trefó)

Mit kerestél, amikor Pestre jöttél?

A Képzőművészeti Főiskolán akartam tanulni, de rájöttem, hogy ami ott történik, nem érdekel. Modellt kellett például rajzolni, de én ezen már a középiskolában túl voltam. A művészettörténetet választottam, hogy Pesten maradhassak, és közben otthon rajzolgassak. Az ELTE-n azonban Beke László éppen a művészettörténet szakon nem oktathatott, speciális kollégiumokat tartott. Az ő óráira bejártam, mert a 20. század legizgalmasabb dolgairól beszélt. És rájöttem, hogy ha ő nem tanít a szakon, akkor az egész nem érdekel engem... A jugoszláv egyetemisták klubjában egy lány mondta, hogy pantomimezni jár, gondoltam, megnézem, mi ez. Elmentem, és ott megszimatoltam valamit.

Így kerültél M. Kecskés András és a Corpus közelébe.

András talán emlékszik, hogyan történt pontosan: rögtön beálltam, vagy csak nézni akartam, és ő kért, hogy álljak be? Nekem úgy rémlik, hogy beálltam közéjük. András megkérdezte, hol gyakoroltam eddig a pantomimet, de mondtam, hogy először látom és csinálom ezt. Azt mondta, hogy jó lenne, ha sűrűbben járnék.

Akkor a színház felé is kinyílt egy kapu. Akkortájt a zene, a képzőművészet, az irodalom körül mozogtam. Nem volt meghatározó színházi élményem, hogy azt keressem újra... De aztán jöttek a pantomimórák, láttam a Stúdió K-tól a Leonce és Lénát. És ráéreztem, hogy másképp is lehet színházat csinálni. Pár hónapon belül már nem jártam órákra, csak a pantomim maradt. Éreztem, hogy ebben az irányban tovább lehetne lépni, de arra is rájöttem, hogy nem Magyarországon. Pantomimmel foglalkozott még Kárpáthy Zoltán, Köllő Miklós, Regős Pál, őket megnéztem. Akkortájt jött vissza Markó Iván is Maurice Béjart-tól. Frissnek tűnt, amit csinált, mert addig csak néptáncot, klasszikus balettet vagy pantomimet lehetett látni.

Hogyan tanított M. Kecskés András? Miből gondoltad, hogy dolgod van a pantomimmal?

Valójában technikát tanított. Alapgyakorlatokat, megspékelve az ő intuitív keresésével. Pár hónap alatt magával ragadott ez a világ, rögtön elkezdtem kis szólókat készíteni. A Közgáz aulájában be is mutattuk, ahol Szabó Gyuri (Szabó György – kulturális menedzser, a Közgáz Klub volt vezetője, a Műhely Alapítvány létrehozója, a Trafó igazgatója 1998-2012 között, jelenleg ugyanott menedzser-igazgató – a szerk.) akkor éppen pantomim fesztivált szervezett. Vakmerően összeállítottam egy félórás szólóműsort: akkor léptem először színpadra. Hihetetlen élmény volt, hogy ötszáz ember csak engem néz. Zenéket vettem fel, lekottáztam a mozgást, de élesben minden hangsúly áttevődött. Megtörtént, nagy taps, András pedig kint várt: „Ugye megmondtam, hogy ezt kell csinálnod?” Pár nap múlva kimentem Párizsba.

Tudtál akkor franciául?

Keveset, beszélni nem tudtam. De Párizs a pantomim, Marcel Marceau és Étienne Decroux miatt egyértelmű volt. Bejelentkeztem, felvettek. Hihetetlen kulturális sokk ért ott. Pina Bausch előadásait néztem, japán butoh-t. A pantomimügyeket felégettem magam körül, elkezdtem kortárstánc-órákra járni. Ezt nem tolerálták az iskolában, kidobtak, ezért be kellett állnom együttesekbe táncolni. A kortárs tánc a maga elképesztő gazdagságával nagyon feküdt nekem. Rájöttem, hogy több év kell ahhoz, hogy táncosként felvértezzem magam a kellő tudással.

A párizsi, táncosként szerzett tapasztalataimat a Böjtutó című szóló összegezte, amit a Szkénében 1984-ben elő is adtam a Budapesti Új Tánc Versenyen. Párizsban gyorsan fejlődtem, múltak az évek, és eljött 1986, amikor úgy döntöttem, hogy megcsinálom A pekingi kacsát. Franciaországban nehéz összerakni egy darabot, ha az ember nem elismert koreográfus. Nyugodt és olcsóbb helyszín kellett, így a csapattal eljöttünk Pestre próbálni. Reggel órát tartottam a művelődési házban, cserébe délután próbatermet kaptunk. 1986 decemberében a Szkénében mutattuk be.

A pekingi kacsa (Fotó/Forrás: Szkéné Színház)

A legtöbben mégis a néhány hónappal későbbi párizsi premierre hivatkoznak. Milyennek látod ma A pekingi kacsát?

Ez volt az első igazi előadásom. Kanizsai emlékekből, személyes tapasztalatokból. Fiatalon birkózó voltam Kanizsán, ennek ott nagy hagyománya van. Az edzőtermet a valamikori színház színpadjából építették ki. A szőnyegek ott voltak a színpadon, a súgólyukra is emlékszem. Ezen a színpadon mutatták be a híres Csárdáskirálynőt, amiről Tolnai Ottó is írt. Fontos helyi legenda ez, én pedig mint birkózó léptem színre ugyanott. Ez volt a viszonyom a színházhoz: birkózó voltam a színházteremben.

A pekingi kacsa budapesti bemutatójának nem volt visszhangja, de Párizsban rátok csodálkozott a világ.

Nem volt ez meglepő, a szakma nemigen járt a Szkénébe akkor. Nem is vártam ezt el, örültem, hogy meg tudtuk csinálni, hogy le tudtam mérni a hatását a nézőkön. Pár nap múlva összepakoltunk és kivonatoztunk Párizsba. Ott robbant az előadás, jöttek az újságírók. Azt írták, hogy olyan, mint Tadeusz Kantor világa eltáncolva.

És te örültél ennek?

Is-is. Akkor még nem láttam Kantort, csak tíz év múlva Franciaországban. A kritikák a közép-kelet-európai világhoz, Kafkához, Bruno Schulzhoz kötötték. Érezték, hogy ez hangulatában nagyon más, mint amit megszoktak. Semmihez sem tudták hasonlítani, csak önmagához. Az akkori francia kultúrában az volt a nagyszerű, hogy örültek, ha befogadhattak távolról érkezetteket. Amerikai táncosok, a posztmodern tánc, a jazz, a japánok, a belgák és mások is gyökeret vertek ott, ez lendületet adott a kultúrának. Én is jókor érkeztem Franciaországba. Időnként visszajöttem Pestre, tanítottam a pantomimeseket is. Decroux-tól eltanultam a testmarionett módszerét, ezt adtam át másoknak.

Konzekvensen gyűjtöttél technikákat, majd azokból előállítottad a magad stílusát.

Így volt. Táncoltam olyan együtteseknél, ahol fontos volt a technika, de találkoztam olyan alkotókkal, akik arra biztattak, hogy hozzak valamit, robbantsak szét mindent, és csináljam meg az egészet újra, másképpen.

A pekingi kacsa a frissességével és másságával hatott. Nemrég visszanéztem, de ma már csak néhány percet tudnék vállalni belőle. Kellett három darab, mire megtaláltam a saját hangomat.

Közted és a Szkéné között aztán hosszú szünet következett, anyagi és logisztikai okokból sem jöhettek ide az előadásaid, bár az Operettszínházban, a Trafóban és a MU-ban felléptél. 2014-ben a Wilhelm-dalokkal tértél vissza a Szkénébe.

Nagyon örültem, hogy elhozhattam ide. Bár csalódás is maradt bennem, mert nem játszottuk ki azt az előadást. Megérdemelte volna, hogy legyen kifutása, élete. Tolnai Ottó versei a vérünkben vannak, különösen Bütyöknek (Bicskei István színész, az est másik szereplője – a szerk). Úgy éreztem, hogy a kis tárgyszínház, amit közben csináltam, jól rímelt a szövegekre. Jó volt épp ezzel az előadással visszamenni a Szkénébe. Előjöttek a régi emlékek. És megéreztem, milyen relatív az idő.