- Hogyan jött az előadás ötlete, és mit jelent a cím, mi a "minden"?

- A Goethe Intézet kért fel egy projektre 2009-ben, hogy a romákról, romákkal készítsek előadást úgy, hogy abban természetesen a társulatom tagjai is részt vesznek. Ez az a kisebbség, amelynek minden tagja amellett, hogy roma, valamelyik ország útlevelét is birtokolja, tehát egyszerre van szó nemzeti és nemzetek fölötti kérdésről, hiszen gyakran halljuk, hogy Európában ők azok, akik etnikumként a legtöbb problémát okozzák. Rendkívül bonyolult kérdésről van szó, egy érzékeny témáról, ami félelemből és meg nem értésből áll össze. Két évig kutattunk, gyűjtöttünk anyagot és tartottunk meghallgatásokat, és a cím az egyik első budapesti meghallgatáson hangzott el. Bejöttek többen, egy csoport, meglátták a kamerát, és azt hitték, valami tévéshow-ra, valamelyik tehetségkutatóra válogatunk, ahol igazán extrém produkciókat várnak el. Akkor mondta egyikük, közvetlenül a bemutatkozás után, hogy "mindenre nyitott vagyok".

- Csehországból, Szlovákiából és Magyarországról érkeznek az amatőr közreműködők, akikre válogatásokon találtak. Mit nézett, mire volt kíváncsi, mi számított?

- Az első körben nagyon kevés időnk volt, ott tényleg az első benyomás számított. De már ott sem az érdekelt, hogy valaki valamiben nagyon jó legyen, tehát hogy baromi jól énekeljen vagy táncoljon, hanem az egyéniségre voltam kíváncsi, arra, hogy legyen az emberben valami plusz, amire odafigyelek, valami érdekes, különleges, hogy a története megérintsen. A második körre aztán már gyakorlatilag csak azokat hívtuk vissza, akik később bele is kerültek a produkcióba. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy jók a megérzéseim, és bár valamivel több pénzbe került, hogy 17-en vannak az előadásban, de ragaszkodtam hozzájuk. De egyértelműen megérte.

- Próbáltak Budapesten, Berlinben, Bécsben. Hogyan folyt a munka?

- Először is azt szerettem volna elérni, hogy a kiválogatott közreműködők komfortosan és biztonságosan érezzék magukat ebben a helyzetben, hogy felszabadultan és őszintén tudjunk dolgozni. Az is fontos volt, hogy nyitottak legyenek az én világomra, tehát a nekik teljesen új kortárs táncra, hogy ne ijesszem el őket. Különböző figyelem- és energia-összpontosító, illetve kontaktimprovizációs gyakorlatokat végeztünk, sokat nyújtottunk, és az érintéssel is sokat foglalkoztunk. Meg kellett alapoznunk egy közös nyelvet, egy olyan mozgásuniverzumot, amelyben minden résztvevő, a profik és az amatőrök is megtalálják a helyüket, és egymás partnereiként tudnak működni. Van, aki az egyik táncosomtól hiphopot tanul, egy másikójuk elkezdett jógázni, tehát azt, amit a próbafolyamat alatt megismertek, a hétköznapokban is kamatoztatják vagy épp továbbviszik.

- Vannak-e olyan módszerek, amik egyik előadásból a másikba átvihetők, amiket alkalmazni lehet - gondolok itt arra, hogy a már említett 2009-es Hell on Earth című darabban Berlin egyik kerületében élő problémás gyerekekkel dolgoztak, hiszen ők sem profi táncosok vagy színészek?

- A berliniek más életkorúak voltak. Az is más volt velük kapcsolatban, hogy a nagyobbak közül többen foglalkoztak hiphoppal, ami egyfajta nagyon stabil és jól alakítható mozgáskultúrát feltételez, míg az egészen kicsik tőlünk tanulták meg a mozgás örömét, és mi keltettük fel bennük ezt a vágyat. Az is más, hogy ezek a gyerekek tulajdonképpen velünk, mellettünk és általunk nőttek fel a hosszabb és folyamatos, azóta is tartó együttlét és együttműködés miatt. Ami viszont közös a berlini és az Open for Everything csapatában, hogy a munka kezdetekor semmiféle színpadi vagy előadói tapasztalatuk nem volt, és ezt ki kellett bennük alakítani. A cseh, szlovák és magyar résztvevőkben ugyanakkor zsigerileg volt affinitás a folklór iránt, némelyeknek tapasztalata volt ezen a területen, és nagyon gyorsan tanultak. Úgy tűnik, hogy mellébeszélek, de csak azt akarom illusztrálni, hogy nincs egyetlen módszer, ami mindenkinél működne, mert bár nagyjából mindig azonosak a célok - még ha más előadás is születik -, a háttér azonban mindig más, és ezt az egyediséget kell figyelembe venni. Mert hiába dolgozom profikkal, ha az egyiküknek színészi, a másikuknak táncos tapasztalata van, másképp viszonyulnak a testhez, a megszólaláshoz, tehát ettől sem függenek a gyakorlatok típusai. Szóval inkább azt mondom, hogy rengeteg módszer vannak, de nincs egyetlen recept, mindig egyénre és csoportra kell szabni a választást.

- Az élő zene integráns része ennek az előadásának is. Ez ide készült, imrovizációkból vagy meglevő dallamokból jött létre?

- Elképesztően tehetséges zenészekkel dolgozhattam, akik közül van, akinek klasszikus vagy jazz-zenei gyökerei vannak, tehát nem amatőrök. Irányokat adtam nekik, mert számomra a zene a dramaturgia része, nem innen-onnan előkapott részletek és trackek összessége. A zenészek benn ültek a próbákon, tehát nagyon organikusan tudtunk dolgozni. Fontos volt számomra, hogy ennek a régiónak a zenéjéből induljunk ki, ezért itteni tradicionális dallamokat használnak, ugyanakkor azokat a slágerszámok szekvenciáit is beépítettük, amiket hallva azonnal beazonosítható ez a régió, például az Új világ szimfónia vagy a Magyar rapszódia, és a Dzselem, dzselem sem maradhatott ki. Egyetlen dal hangzik el felvételről, Adele száma, de mint az összes többi zene, ez is némileg manipulált módon, ráadásul azon a ponton, ahol egy utópisztikus világról van szó. A zenei keretek adottak, hiszen együtt kell működni a táncosokkal és a darab dramaturgiájától sem térhetnek el, de ezen belül nyugodtan improvizálhatnak, hiszen én és a színpadon levők is mindenre nyitottak vagyunk.