A Sóvirágban a valóság átfolyt a színházba – és fordítva – azáltal, hogy Fahidi Éva életét és traumáit vittétek a színpadra. Számodra mi volt ebben izgalmas?
Ez nem egy hagyományos munkaviszony volt kettőnk között Évával. Úgy szerettem volna megismerni őt, hogy nem érdekel a találkozásunk végeredményének szánt előadás. Egyedül az érdekelt, hogy addig jussunk, és olyan természetességel, amit megkérdőjelezhetetlenül lehet vállalni majd a színpadon. Azt gondoltam, hogy egy olyan embernek, aki még soha nem volt színpadon, minden mesterséges helyzet félelmetes lenne. A színház pedig jelmezeivel, fényeivel, díszleteivel elég mesterséges terep.
Azt éreztem, hogy küzdenem kell, ha egy improvizált jelenet az új kontextusban módosította a képet Éváról ahhoz képest, amit én megtapasztaltam vele.
Cuhorka Emese és Fahidi Éva A létezés eufóriája c. filmben (Fotó/Forrás: Dusa Gábor, Campfilm)
A külsődleges hasonlóság miatt választott téged Szabó Réka Éva partneréül, hogy kiütközzön a kontraszt a kettőtök által képviselt két generáció és világlátás között. Te miben találtál hasonlóságot, illetve különbséget kettőtök között?
Mi nagyon értjük és érezzük egymást, de az is biztos, hogy teljesen más emberek vagyunk. Például teljesen mást gondolunk az öregségről. Éva szerint a testet addig kell mutogatni, amíg szép. Például azt gondolja, hogy ő 90 évesen már nem vehet fel rövidujjú ruhákat. Én nem fiatalságban és öregségben mérem a szépséget, számomra nem szempont, hogy a testet mutogatni kellene.
Éva mondja is a filmben, hogy ő mindig is „nőcibőci” volt, nagyon érdekelte, hogy mit jelent nőként a testében lenni. Engem meg valahogy az érdekel, hogy mit jelent a személyiségemmel, emlékeimmel, fantáziámmal belakni a testemet.
Te ráadásul kortárs táncosként egészen másként tekintesz a testre, mint egy „átlagember". Látott Éva esetleg olyan előadásokban, ahol extrém módon, akár meztelenül vagytok jelen?
Igen, Éva Bandival, a szerelmével jár kortárs tánc előadásokra, minden premierem érdekli őket, és mindig vannak kritikai meglátásaik, pozitív visszajelzéseik. A szépséghez nagyon tudnak kapcsolódni, hogy milyen szép volt az a férfi, milyen szép volt az a nő. Kívácsi vagyok, hogy amikor már korlátozottak lesznek a fizikai képességeim, megfog-e változni az, ahogy most nézek előadásokat. Az én életemből is ki fog emelkedni az az időszak, amikor még tudtam cigánykerekezni? Nem tudom, meglátjuk. De ezen túlÉvát egyáltalán nem jellemzi a nosztalgia. Pedig nagyon ritka az időseknél, hogy nem ragadnak benne életünknek annak a korszakában, amikor csúcsformában érezték magukat.
Éva jó humorú önreflexióval halad az életének minden aktualitásával.
A létezés eufóriája (Fotó/Forrás: Campfilm)
Hogy hatott egymásra a személyiségetek a próbafolyamat és az előadások alatt?
Szokták kérdezni, hogy milyen hatással volt az életemre ez a darab. Én is vágytam már rá, de még sose változott meg az életem hirtelen valami hatására. Nálam ennél sokkal lassabban őrölnek a malmok, és nem ilyen nyomonkövethető, minek mire van hatása. Figyelem Évát és ezáltal bekerül az ő szempontrendszere, könnyedsége, súlyossága is az életembe, ami bizonyos helyzetekben fel-feltűnik bennem. Ennek ellenére továbbra is a saját életemet élem. Azért nagyon hálás vagyok ennek a találkozásnak, mert az ő generációjával egy ideje nincs kapcsolatom, és ritka, hogy egy fiatal ember, rokoni viszonyok nélkül barátságra talál egy idősebb emberrel.
A létezés eufóriájában van egy megnyilatkozása Évának, amikor arról beszél, mennyire megváltozott a testhez és az érintéshez fűződő viszonya, miután a fogolytáborban rengeteg rossz állapotban lévő testtel érintkezett. Ebből a szempontból neked mennyire volt nehéz vele testi kontaktusba kerülnöd?
Rengeteg munkája lehet abban, ahogy most tud viszonyulni az emberekhez. Nekem teljesen természetes, hogy a testünkkel dolgozva megérintjük egymást.
Éva a a lakásában az első próbákon inkább a saját kétajtós szekrényébe kapaszkodott, mint belém, az mégiscsak 60 éve vele volt, engem meg csak pár napja ismert. Aztán amint fizikálisan dolgozni kezdtünk, könnyedén át tudta engedni nekem a testét.
Mennyire kívánt másfajta figyelmet a részedről az, hogy a próbafolyamat közben forgott egy film is?
Én ezt akkor nehezen viseltem. Eleve sérülékeny helyzet volt, hogy egyáltalán létre tudunk-e hozni egy olyan művészeti formát, amiben Éva jól tud funkcionálni, biztonságban érzi magát, lesz-e egyáltalán premier. Nekem nehezítés volt, hogy eközben kameráznak minket, be vagyunk mikroportozva, nem szabad úgy mozogni, vagy hogy sajnálom, hogy közben valaki félórákig tart egy nagy szőrös mikrofont a fejünk felett. Ezért próbáltam a lehető legjobban kizárni a kamera jelenlétét. Azokon a forgatásokon, ahol van egy szereped, amit megismertél, megtanultál előre, tudod, hogy mire számíthatsz. De ez egy olyan próbafolyamat volt, aminek teljesen ismeretlen volt a kimenetele. Viszont épp ez a törékenység lett szerintem a film legnagyobb erőssége.
Milyen munkákban dolgozol jelenleg?
Az elmúlt három évben nagyon elkezdett foglalkozni, hogy mi az, amit a fantázia a táncon keresztül nem bír megmutatni.
A tánckreációinkba elkezdett beburjánzani a megfogalmazható is, amiről beszélni lehet, ami csak a szavakon keresztül válik érzékelhetővé. A tánc felől érkezve, azt hiszem, máshonnan közelítek meg karaktereket, mint egy színházi színész, ezért is nagyon találom olyan izgalmasnak a színészekkel való munkát. Megismerkedtünk Ördög Tamással és a Dollár Papa Gyermekeivel, akikkel létrehoztuk az Álmodozókat és Az apácát, de a kisebb performaszok is izgalmasak velük. Nagyon szeretem azt az alapos empátiát, amivel a karakterekről beszélünk. Táncosként soha nem volt része a próbáknak ez a fajta analizálás, nem voltak közös fejtegetések verbálisan, maximum a dramaturgiát illetően, mindenki önállóan, valahol titokzatosan dolgozott. Miközben mind a Hodworksszel, mind Fülöp Lászlóval és Molnár Csabával készített közös munkáinkban is teljesen természetes, hogy beszélünk, ha azt érezzük, erre van szükség. Egyik legkedvesebb munkám idén a Pandóra szelencéje volt Molnár Csabával a Trafó stúdióban, ami vállaltan sarlatánkodik a színház eszközeivel.
Az, hogy meg kell szólalnom a színpadon, számomra sosem volt probléma. Ugyanúgy, ahogy a testeddel kommunikálsz, a hangod is arra való, hogy kommunikálj vele.
hírlevél
