Nincs szükség lexikonra: aki kíváncsi az elmúlt néhány évtized operaházi történelmére, különös tekintettel a táncelőadásokra, csak kérdezze meg őket. Röpködnek a nevek, az évszá­mok, és valóban félszavakból is értik egymást: egy-egy előadás felemlege­tése után máris tolulnak az emlékek. Ám számukra a balett nem a múltat jelenti, hanem a jelent is - ez a szenve­dély egy életre szól.

Már egész kisgyermekként pörögtek-forogtak. Mák Magda önszorgalom­ból megtanulta a spárgát, a hidat, állandóan táncolt. Kilencéves korában nevelőszülei beíratták Brada Ede balettiskolájába, és direkt miatta vettek egy gramofont és lemezeket, hogy zenére táncolhasson. Megérte, mert tízévesen bekerült az Operába. És bár barátai Öcsikének becézik, mert fiú­testvérek mellett nőtt fel, a nevén kívül semmi fiús nincs benne: „Mák Magda lába híres volt" - meséli nevetve és büszkén.

Maros Éva felidéz egy képet, amelyen öt és fél évesen csípőre tett kézzel, pozícióba tett jobb lábbal mosolyog a tánctanárra, lámpaláznak semmi nyoma. Maros papa cukrászdája előtt ugrált a járdán, amikor felhívták a papa figyelmét arra, hogy a lányának táncolnia kellene, vigye el az Operába felvételire. Tizenöt éves korában a mester, Nádasi Ferenc azt mondta az édesanyjának, hogy Éva nagyon tehetséges, mindent tud, de kicsi, és nem kell a kis táncosnő. Úgy hallotta, Éva jól rajzol - hát menjen el rajzolni. Mégis maradt, mert megérkezett Vaszi­lij Vajnonen koreográfus és felesége, Klavdia Armasevszkaja, és Éva tizenhét évesen megkapta élete első szólószerepét Az eladott menyasszonyban.

Magda szobájának falán a két neves balettmester képe díszeleg. „Kitűnő ko­reográfiákat csinált, ó, A diótörő, a Párizs lángjai... Nem tartottunk tőlük, kíván­csiak voltunk, vajon milyen lesz velük dolgozni. Csak jót tettek. Olyan szak­értelemmel jöttek, amilyen itt addig még nem volt. A balettművészet és mi személy szerint is csak gazdagodtunk általuk" - emlékszik vissza. Szaktudá­suk miatt tanult táncpedagógiát is. „Vajnonen határozott volt, hangos, más típus, mint amihez hozzászoktunk - veszi át a szót Éva. - Ha a tütü nem sikerült, akár ötször is újra varratta. Magas követelményeik voltak, de csak hálával gondolok rájuk."

Úgy tűnik, hogy Magda és Éva fejből tudja az összes egykori szereposztást, a bemutatók dátumát és a koreográ­fusok nevét. Igazából sok mindent elfelejtettek - vallják be. És a mozdu­latok megmaradtak? „Ha nincs zene, nem tudnám a szerepeket eltáncolni" - állítja Éva, Magda pedig már mondja is, tam-tata-tam-tamokkal ritmizálja a táncot, amelyet még kisgyerekként táncolt az Aidában. Magda renge­teg csábnőt és barátnőt alakított a színpadon: „világéletemben barátnő voltam. A Coppéliában, úristen, hány­szor táncoltam barátnőt. Az egyikőnk azzal viccelődött, hogy az unokánk fog felkiabálni a nézőtérről, hogy nézzétek, az ott a nagymamám!" Nagyon sze­rette a sellő szerepét A fából faragott királyfiban. Csernus Tibor festő az előadás után elmesélte Magdának, hogy neki nem a főszereplő tetszett, hanem Magda szerepe, azt érezte a legigazabbnak.

Mindketten egyetértenek, hogy a balett csodálatos tulajdonságokat ad, határozottá, fegyelmezetté tesz, amint az ember az Operaházba lép. Az Operaház egy nagy család volt, mindenki ismert mindenkit, egymástól tanultak. Oláh Gusztáv ragaszkodott ahhoz, hogy a balettnövendékek statisztáljanak, hogy megszokják a légkört, a fényeket, az Operát. „A nürnbergi mesterdalnokok volt a leghosszabb, éjfélkor mentünk haza, huhuhú" - nevet Magda. „Nagyon sok jó élményt szereztünk. Abban az időben hosszú ideig nem mehettek külföldre a nagyságok, legfeljebb néha kisebb utakra. Ez nagyon jót tett az itteni balettvilágnak. Hihetetlen nívó volt". Éva egyik legszebb emléke, amikor a társulat Moszkvában a Chopinianával lépett fel: Olga Lepesinszkaja azzal dicsérte meg a táncosokat, hogy szebb volt, mint az ottaniak előadása. A közönség is imádta, lelkesen bravózott a magyaroknak.

Évában aztán olyan múltbeli események is felidéződnek, amelyeket Magda is most hall először. Például amikor egy Giselle-előadáson, amelyben mindketten barátnők voltak, nem bírta lélegzettel, heves szívdobogása volt. Egymás derekát fogták, és Éva attól félt, nem fog a félkör végére érni. Magda érezte, hogy Éva elnehezül, és azt suttogta, tarts ki, tarts ki, mindjárt vége. Ugyanígy egyszer Olaszországban, amikor Éva szédült, Magda megnyugtatta, és éppen erre volt szüksége. Magda ezekre nem emlékszik. „Időnként azon kapom magam, hogy térülök-fordulok és segítek - és nem emlékszem. Kibuggyan belőlem. Pedagógiámban is ez volt a fontos."

Magda nagyon szerette a tanítást. Miután elment a Balettintézetből, Tökölön tanított, ahol Évát választotta asszisztenséül. Éva ekkor már nyugdíjas volt, férje, Nádas Tibor operaénekesként dolgozott, fia iskolában volt, ő pedig nem találta a helyét. Magda célt adott az életének, és bár magától esze ágában sem lett volna tanítani, annyira belejött, hogy a környék kultúrházai szerették volna magukhoz csábítani. Magda külföldön is oktatott, 1980-1990 között a hollandiai Brabants Conservatoriumban működött balettmesterként. Ide követte őt harmadik férje, a szintén balett-táncos Molnár Ferenc is.

A nagyszoba falán egy fotót mutat kettőjükről, a Polovec táncok egyik jelenetében állnak, szoborszerűen megmereved­ve egy csodás mozdulatban. Sokat táncoltak együtt, amikor Magda még más felesége volt, aztán meglátták egymást, onnan kezdve negyvennégy évig éltek boldogságban. Hollandiá­ban ráadásul azt is megengedhették maguknak, hogy végre „fölösleges" dolgokat vásároljanak maguknak, a családnak, a barátoknak. Dédunokái is Hollandiában élnek, éppen ősszel látogatják meg Magdát. „Van szeretet, összetartozás" - mondja sugárzón. Éva számára is középpontban van a család. „Az a feladatom, hogy gondoskodjak róluk: tizenhét évesen már fizetésem volt, ma is gondoskodom az unoká­imról." Férjével pezsgő társasági életet éltek, Éva bridzspartikat rendezett. Fia nevelésében az édesanyja segített. És ekkor, a mesélés közben hirtelen eszébe jut, hogy amikor terhes volt, Magda kölcsönadta neki azt a fűzőt, amelyet még ő készíttetett várandós­sága idején, hogy tartsa a hasát, és ne ereszkedjenek meg az izmok.

Most is rendszeresen járnak az Ope­raházba, figyelemmel kísérik a fiatal táncosokat. Magda elbűvölve beszél kedvencéről, Aliya Tanykpayeváról; Éva kedvence Felméry Lili, akinek „muzsi­kál a lába". Nincsenek rossz érzéseik amiatt, hogy valamely szerepet nem táncolhattak el, szerepálmuk nem volt - csak azt sajnálják, hogy ami volt, azt nem lehet megismételni.

Az emlékekből nem fogytak ki, a tea már kihűlt, ideje menni. Magda így búcsúztat minket Évával: „Helytállok, örülök az életnek, annak, amit még meg tudok csinálni. Semmit nem csinálnék másként. Ha ma születnék és választhatnék, ugyanezt csinálnám" - és Éva bólogatva kilép a szeptemberi szürkületbe.

Maros Éva

1942-től balettnövendék, 1949-ben szerződést kap, 1957-től címzetes magántáncos, 1975-ben nyugdíjazzák. Kedvencei: A diótörő, Párizs lángjai, Bihari nótája, Coppélia, Babatündér, Csipkerózsika, Bahcsiszeráji szökőkút, Hattyúk tava

Mák Magda

1936-ban került az Operaházba, 1940-ben ösztöndíjas, 1941-ben szerződtetik, 1960-ban címzetes magántáncosnő. 1950-1971 között tanít a Balettintézetben. A Magyar Táncművészeti Főiskola címzetes oktatója. Kedvencei: Polovec táncok, Rózsakeringő, A fából faragott királyfi