A huszadik és huszonegyedik században számtalan alkotó dolgozta át, és formálta az aktuális kor közönségének ízlésére a világ egyik legismertebb táncművét, a Diótörőt.
Első változata a 1892-ben elkészített Marius Petipa-féle koreográfia volt, és egészen 1919-ig kellett várnia a publikumnak arra, hogy Clara és a herceg felnőtt képében is megjelenjen a színpadon, amelynek nagy előnye volt, hogy a szerelmi szál is belekerülhetett a történetbe.
A diótörő 1892-es változatához készült fotó
A balett az Egyesült Államokban elsőként 1944 karácsony estéjén debütált, majd nem sokkal később a New York City Balett előadásában, George Balanchine koreográfiájával vált világhírűvé. Többen is feldolgozták a történet klasszikus formáját az egyes balett-társulatok számára szerte a világon. 1963-ban Rudolf Nurejev a Royal Ballet, 1996-ban Jurij Grigorovics a Bolsoj Balett, 1976-ban Mikhail Barisnyikov az American Ballet Theatre, 1984-ben Peter Wright pedig a Royal Ballet és 1990-ben a Birmingham Royal Ballet számára készített előadást.
Rudolf Nurejev koreográfiájában bizonyos freudista elemeket is felfedezhetünk, a Grigorovics-féle verzióban Clara már Mariaként jelenik meg a színpadon. Barisnyikov változatában egy-két elem megváltozik, például a diótörőt nem Clara bátyja töri szét, hanem az ünnepségre meghívott vendég, az egérkirályra pedig nem papucsot dob, hanem gyertyatartót.
Az említett koreográfiák nem szakítanak erősen a hagyományokkal, vagyis az első klasszikus verzió által felvázolt sémákkal. A huszadik század végén, majd a huszonegyedik században azonban új értelmezést nyert a klasszikus történet. 1991-ben az amerikai táncos-koreográfust Mark Morris-t, Charles Burns képregény-művész munkái ihlették, amikor elkészítette The Hard Nut, vagyis Kemény dió című modern koreográfiáját. A fekete-fehér színvilágú darabot a háború utáni Amerikába helyezte, melyben főként a bűntudat, a gyermekkor, a kamasz szexualitás alapfogalmai foglalkoztatták, és képi világában is jelentősen eltért a megszokott Diótörő-hagyománytól.
Egy évvel később Matthew Bourne szintén modern feldolgozását vitte színpadra Nutcracker! címen, olyan profán karakterekkel, mint a herceg helyett szereplő, félmeztelen és izmos Mr. Universe, a Cukor Tündér helyébe lépő, számító nő, Slutty, aki Clara szépségére pályázik. Erős realisztikus vonásként jelent meg, hogy Clara nem szeretetteljes családban, hanem árvaházban nevelkedik.
A huszonegyedik század jelentős feldolgozásai közé tartozik az eredeti történethez, E.T.A. Hoffmannhoz visszanyúló, ám azt sötét tónusba helyező alkotás, amelyet 2001-ben a Marinszkij Balett részére készített Kirill Simonov és Mikhail Chemiakin. Ebben az elfojtott képzelet és a gyermekkori elidegenedés elemei is belekerülnek, ám a hősnőt jelen változatban elhanyagolják szülei, amely Hoffmann történetében eredetileg nincsen benne.
Helgi Tomasson a San Francisco Balett számára elkészített 2004-es koreográfiájában, alapjaiban az eredeti, 1892-es történet elemeit használja fel, egyedül az egérkirály meggyilkolása tér el lényegesen, hiszen nem papucsot dob a hősnőnk, hanem a játékkatonák segítségével és egy hatalmas egérfogóval győzi le az ellenséget. A diótörő egyik ismert verziója Gelsey Kirkland által, a róla elnevezett társulat számára megalkotott 2013-as változata, amely látványvilágában nem adott különösebb okot a megbotránkozásra.
A 20. század egyik legmarkánsabb koreográfusa, Maurice Béjart is elkészítette saját koreográfiáját a klasszikus műre, amely változat szintén bekerült a 2010-ben megrendezésre kerülő Battle of the Nutcrackers, vagyis a Diótörő-változatokat felvonultató híres versenybe. A szexuálisan markáns, szuggesztív változat, az eredetitől legerősebben elrugaszkodó koreográfia, melyben az alkotó saját édesanyjával való viszonyt helyezi a történet középpontjába. Fellelhetőek benne az alkotó munkásságában visszatérő megbotránkoztató, a karácsonyi hangulatot háttérbe szorító társadalmi kérdések és szélsőséges családi kapcsolatok. A naturalista és minimalista látványvilágú darabban a díszlettervezés is igazodik az alapkoncepcióhoz, kiemelt díszletelem a színpadon egy nő meztelen teste és méhe.
A mű legújabb magyar feldolgozásai közé tartozik a Szegedi Kortárs Balettel készült verzió, Juronics Tamás gyerekekhez szóló kortárs koreográfiája 2012-ből, melyet idén karácsonykor is láthat a nagyközönség. A Diótörő és az egérkirály címen az eredeti változat a Közép-Európa Táncszínház és az Átrium Film-Színház közös produkciójaként került színpadra először 2013-ban. Kun Attila közel egy órás koreográfiája a darabot a megszokottól eltérővizuális környezetbe helyezi, és bábinstallációk bevonásával összművészeti alkotást hoz létre. Mindezzel megerősíti a korábbi feldolgozások alkotói szándékát, vagyis azt, hogy nem feltétlenül jelent értékvesztést, ha egy ismert klasszikus történetet kiemelünk saját korából.
hírlevél
