Radina Dace a cikksorozat előző részében önt szólította meg, és az általa megfogalmazott kérdés egyezik az én kíváncsiságom irányával is, ezért rögtön ez lesz a felütés: milyen lépcsőfokokat kellett bejárnia ahhoz, hogy ennyi nagyszerű balettet tudjon ilyen magas színvonalon elvezényelni? Mi volt az ön szakmai útja?

Erre a kérdésre nem lehet röviden válaszolni, mert ezek a lépcsőfokok nem tudatosan épültek egymásra, inkább egyfajta – talán nem is valódi – szerencse vagy véletlen vezetett engem a baletthez. A konzervatóriumba orgona és zeneszerzés szakra jártam, majd a Zeneakadémiára orgona szakra vettek fel, és elvégeztem a karmesterképzőt is. A balettkarmesterségem kulcsa Csányi Valéria volt, akit a Magyar Rádió Gyermekkórusából ismertem. Egy évvel alattam járt általános iskolába, és a szülei – Csányi László és Botka Valéria – vezették a gyerekkórust. A szüleink egyébként jó barátok voltak. Vali operarajongó volt, ezért a Zeneakadémiáról azonnal be is került az Operába, először az énekkarhoz, később a baletthez.

1985-öt írunk?

Ebben az évben lettem operaházi tag. Az akkori első karmester, Kórodi András felhívott egy szép napon, hogy csatlakozzam az operaházi együtteshez, de semmi kedvem nem volt hozzá: húzódoztam ettől a világtól. Karmesterként arra készültem, hogy szimfonikus zenét, szép oratóriumokat fogok dirigálni.

Végül külön nekem szerveztek egy próbajátékot, és felvettek korrepetitornak. Ahogy belevágtam, és elkezdtem dolgozni az énekesekkel, jöttek a fantasztikus, nagy művészek, akiket nekem kellett betanítani. Hatalmas meglepetés volt, hogy hallgatnak a szavamra! Akkoriban minden produkciónak megvolt a vezénylő karmestere, de mellette ott volt a második, néha még a harmadik karmester is, aki később az előadást is vezényelhette. Fiatalként mindannyian a tapasztalt, neves dirigensek keze alá dolgoztunk, rengeteget tanultunk, de arra is lehetőséget kaptunk, hogy viszonylag gyorsan a közönség előtt is a karmesteri dobogóra álljunk.

Mi volt végül az első saját előadása?

Kacsóh Pongrác János vitéze, 1987-ben. Másfél évvel a beállásom után. Nagyon szerettem, igazi szabad muzsikálás volt. Akkor már Dénes István volt az első karmester, és sorban kaptam az operákat, a Nabuccót, az Anna Bolenát…

Amikor Oberfrank Géza lett a zenei igazgató, akkor elkezdett viszketni a talpam, és mehetnékem támadt. Úgy éreztem, hogy a zenészek nem látnak szívesen engem, ezért úgy döntöttem, hogy máshol próbálok szerencsét.

Ekkor jött a Budapesti Kamaraopera?

Másfél-két évig. Ott finanszírozási problémák léptek fel, így megszűnt az együttes. Onnan a Honvéd Művészegyüttes szimfonikus zenekarához vitt az utam, de ezzel egyidőben megismertem a leendő feleségem, és konszolidálni kellett az életemet. Jó döntés volt.

Még mindig nem látom a balettet!

Megérkezett a családdal együtt. Ezekben az években nagyon megváltozott az Opera, számos korrepetitort vettek fel, és olyan karmesterek érkeztek, akik a próbákon vagy az előkészületeknél sem zongoráztak, csak „kiszolgáltatták” magukat. Nekem pedig kellett egy stabil háttér, ezért hosszas könyörgés után Oberfrank visszavett félállásba. Ekkor kezdődött a balett-életem, konkrétan A diótörővel. Az együttesben akkor még volt két balettkarmester státusz az operások mellett.

Laikusként egészen más a két műfaj, azt feltételezném, hogy teljesen különböző habitusú embert kíván. A balettnél talán a karmester is „alkalmazkodik”, míg az operánál ő a hierarchia teteje.

Nagyjából így is van. A balett-társulatnál tudtak élni a színpadi érzékemmel, valószínűleg úgy ítélték meg, hogy van erre szemem, ezért minden évben sorra kaptam A diótörőket. Aztán jött egy magánéleti törés, a nagy lerobbanás. Annyira túl voltam hajtva, hogy agyi infarktust kaptam, és a bal oldalam gyakorlatilag lebénult.

Negyvenévesen?

Negyvenhárom. Volt egy nemzetközi hírű sztrók osztály az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, ahol egy orvos, Kakuk Ilona azt mondta, hogy „így görbüljek meg, ha magát nem tudom rendbehozni”.

Volt olyan időszak, amikor kommunikáció gyanánt egy táblán mutogattam a betűket a feleségemnek. A korrepetitori feladatokat azonban nem tudtam ellátni. Csodával határos módon az első karmester halála után a balettosok munkáját segítő Csányi Vali már akkor szeretett volna engem másodkarmesternek, amikor én még szinte kiterítve feküdtem a kórházban. Ez, mint a rakéta, úgy húzott ki az állapotomból.

Milyen életmódbeli változtatások váltak szükségessé a felépülés után?

A napi imádságra és a gyógyszerek rendszeres szedésére komoly gondot fordítok, a rendszeres sétát és az egészséges étkezést pedig igyekszem beépíteni a mindennapjaimba, több-kevesebb sikerrel.

Mi volt az első előadás?

Az Anna Karenina.

Pártay Lilláé?

Igen. Éjjel-nappal tanultam, és jól is szerepeltem. Később sorban jöttek a darabok, és nem kellett zongoráznom sem, mert a balettnél eleve voltak korrepetitorok. Ez megmentett mindenféle értelemben, én pedig megbecsültem magam. Harangozó Gyula pedig vitt magával vendégkarmesternek Bécsbe is. Emlékszem, a Giselle volt az első darabja, azt mondta, azzal majd megszűri a táncosokat. Igaza lett.

Melyik balettet kedveli a legjobban?

Nagyon szeretem A diótörőt, de ez nemcsak a muzsika miatt van. Amikor először vezényeltem, akkor eszméltem rá arra, hogy milyen döbbenetesen nagy munka zajlik a balettben.

Rám szakadt a tisztelet, a nagyrabecsülés érzése, és az a vágy, hogy őket minden áron és a legjobb tudásom szerint „kiszolgáljam”. Ironikus módon a legkedvesebb balettjeimet, Bartókot, Stravinskyt mégsem vezényelhettem, mert ezeket csak az operakarmesterek dirigálhatták. Nagyon szerettem John Cranko Anyegin-balettfeldolgozását, Delibes Sylviáját, Csajkovszkij Csipkerózsikáját, vagy a Seregi–Goldmark-féle A makrancos Katának a muzsikáját. A világjárvány miatt most kimaradt másfél év, ezért van bennem egy jó adag izgalom: nagyon várom és igen sokat készülök A diótörőre.

A februárban műsorra tűzött A rosszul őrzött lányt is dirigálta már. Ez a tánckomédia hol foglal helyet a szívében?

Utoljára talán 2010-ben Bécsben vezényeltem ezt a művet. Nagyon szeretem a jófajta szellemességet, az életben is és a színházban is.

Pályafutásom egyik alapvető élménye volt, amikor „operista koromban”, Kovács János karnagy úrral váltott szereposztásban, zongora mellől vezényelhettem Britten zseniális Albert Herring című kamaraoperáját, Fehér András rendezésében, igazi sztárgárdával a színpadon. Hogy csak néhány nevet említsek: Sudlik Mária és Kalmár Magda lubickoltak a főbb szerepekben, Rost Andrea pedig egy gyermeket alakított. Ott is dőlni lehetett az angol humortól!

Fejléckép: Déri András (fotó/forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)