Dózsa Ákos: „Megértjük egymást”

- A francia Alain El Sakhawival és az olasz Massimo Trombettával Szicíliában találkoztam, együtt dolgoztunk egy három hónapos projektben, barátokká is váltunk ez idő alatt, kiderült, hogy hasonlóan gondolkozunk a szakmánkról. A román Catalin Vieruval Franciaországban találkoztunk egy nemzetközi workshopon, ahol bolgárok, franciák, magyarok, románok másfél hónapot dolgoztak együtt egy kis faluban. Dombi Katival ketten vettünk részt ebben a francia projektben, a nemzetközi csapatban sokat tanultunk egymástól. Catalin és Massimo színészek, Kati mozgásszínész, Alain és én inkább táncosok vagyunk. Úgy éreztük, hogy a kortárs szcénában a táncosok és a színészek, sőt a zenészek feladatköre is közelít egymáshoz, a közös munka során a saját szakmánkra nézve is hasznos dolgokat lehet elsajátítani másoktól, ez egy érdekes kihívás és talán elvárás is a kortárs színházban.

- A kultúrák kapcsolatát, a kommunikáció nehézségeit kutatják ebben az előadásban. Milyen problémákra, félreértésekre, újdonságokra lehet rámutatni európai művészek kulturális sajátosságai között? Hogyan folytak a próbák?

- A próbák kezdetén rengeteget beszélgettünk, mindenki a saját országáról, népéről, identitásáról mesélt, hogy egyáltalán megtudjuk mennyire érvényesek azok a sztereotípiák, amelyeket táplálunk, amelyeket belénk neveltek. Nagyon érdekes beszélgetések voltak, olyan típusúak, amelyeket egy kávé mellett, egy baráti társalgásban nem hoz fel az ember, mert kényes téma, esetleg megsértődhet valaki. De levetkőztük a gátlásokat és megpróbáltunk őszinték lenni a saját országunk lefestésekor; kertelés nélkül kérdeztünk egymástól. Körvonalaztuk, hogy mi az, amire büszkének lehet lenni és mi az, ami hiányosság. Nyilván Európán belül hasonló értékrenddel működnek az államok, de az anyagi helyzet, a munkához való hozzáállás vagy a történelem különféle olvasata - főleg magyarok és románok esetében - igen eltérő lehet. Azután minden nap más valaki tartotta a bemelegítést a próbák előtt, a táncosok mozgástréninget, a színészek pedig színésztréninget, ezáltal beleláthattunk a mesterségek működésébe. Dombi Katival jónéhány ötletet dolgoztunk ki előre, ezeket próbáltuk ki a gyakorlatban, majd közös alkotói munka folyt, küzdelem egymás megértéséért.

- Jelbeszédet is alkalmaznak az előadásban, ennek mi a szerepe?

- A jelbeszédhez úgy jutottunk el, hogy elképzeltük, mi lenne, ha elhagynánk a „nemzetközi angolt", ami áthidaló megoldást nyújt a más-más országból származó emberek kommunikációjában. Úgy gondoltuk, ebben a problémás helyzetben a jelbeszéd megoldás lehet, de meglepetésünkre kiderült, hogy minden országnak megvan a saját jelnyelve. Illetve van egy nemzetközi jelnyelv, de az sem sokkal hatékonyabb, mint a nemzetközi angol, tehát embere válogatja, ki hogyan beszéli, jeleli, flexibilis a szabályrendszere. A tanulság az volt, hogy emberek között alakul ki a kommunikáció, és ezzel együtt kialakul egy sajátos rendszer, koncentrált odafigyelés, egymás felé fordulás is. A jelbeszéd formavilága is nagyon érdekes volt számunkra, hogy a hangulatokat vagy az érzelmeket, amiket a hangsúllyal nem tudnak kifejezni, azt a mimikájukkal jelzik. Így egy mondatot jelelni lehet fáradtan, dühösen vagy viccesen: ugyanolyan kifejező a jelnyelv, mint a beszélt nyelv. Felvettük egy jelnyelv tolmáccsal a kapcsolatot és vele fordítattuk le a megírt mondatainkat. Ezen kívül minden előadó a saját nyelvén mond szövegeket az előadásban, mozgunk, táncolunk. A kommunikáció nem lehet pontos, szó szerint érthető, de mégis a hangulatok, gesztusok közvetíthetők. A kísérlet lényege tehát, hogy megértessük magunkat. 

- Jól kifejezi ezt a törekvést választott mottójuk Konfuciusztól: „Mondd el és elfelejtem. Mutasd meg és megjegyzem. Engedd, hogy csináljam és megértem."

- Ez az idézet a megértésről, a tanítás metodikájáról szól. A mi esetünkben nagy segítséget nyújtott, hiszen megmutatta, hogy ha a beszéd síkján nem tudunk találkozni, milyen más lehetőségünk marad. Ahogy a pszichológia megfejtette: gondolataink, érzéseink legnagyobb részét nem verbális eszközökkel adjuk át, hanem a gesztus, a mimika segítségével.

- A kínai bölcselet másik nagy alakjának, Lao-cének műve ihlette a Tao Te című előadást, amelyben Fehér Ferenc partnereként láthatjuk, és amely elnyerte idén a Lábán Rudolf-díjat. A próbák miatt nem tudott jelen lenni a díjátadón. Hogyan fogadta az elismerés hírét? 

- Nagyon örültem. Nagyon szeretem ezt az előadást, sok helyen játszottuk külföldön is, így lehetőségem volt utazni, tapasztalni. Mindezt Ferinek köszönhetem. Sokat tanultam a közös munkából. Ismertem Feri koreográfiáit, korábbi előadásait, mindig is elképesztett az ösztönössége, az egyedi testtudata. Nem volt egyszerű ehhez alkalmazkodni, ezeket a mozdulatokat elsajátítani, de azt hiszem, sikerült az együttműködés, megértjük egymást.