A rendezéseidben rendszeresen kísérletezel új formákkal, legújabb előadásotokban, a RAMAZURI-ban például cirkuszi elemeket vegyítesz a kortárs tánccal. Miért éppen ehhez a területhez fordultál?
Közel tíz éve kezdtem el evvel foglalkozni, hogy hogyan lehet összeházasítani az újcirkuszi irányzatokat a kortárs tánccal, és az akkori kísérletből lett a VIRTUS, ami az egyik legnépszerűbb előadásunk lett. Akkor ez még kifejezetten újdonságnak számított – azóta már nagyon sokan foglalkoznak a két műfaj közti átjárással itthon és külföldön is. Nagyon fontosnak tartom ehhez a zsánerhez az élőzenét, akkoriban egy négytagú zenekar játszott Szirtes Edina Mókus vezetésével, a RAMAZURI esetében pedig Farkas Izsák és Szarvas Dávid szenzációs kettőse alkot egy teljes zenekari hangzást.
RAMAZURI (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
Hogy fogadta a közönség ezt a kísérletet?
A koncepció jól működik, mindkét előadást szélesebb nézőrétegnek szántuk, és aki még nem látott kortárs táncot, annak kifejezetten jó beavató élmény. Szívesen integrálok különféle műfajokat, ezért
keresem a lehetőséget, hogy olyan formákat, elemeket involváljunk egy-egy előadásba, amelyek nem szokványosak.
Az új produkció létrejöttét a pandémia is megerősítette bennem: az elmúlt időszak mélységeit és megrázó pillanatait tavasszal a PRIZMA című előadásunkkal dolgoztuk el, a RAMAZURI pedig könnyedséget, életerőt és derűt kínál, ami most nagyon kell.
A RAMAZURI ezek szerint a nyitásra is reflektál.
A PRIZMA után mindenképpen egy olyan előadást szerettem volna készíteni, ami pozitív, megmutatja az élethez való kötődésünket, illetve a humorhoz, a játékhoz, és ahhoz a közösségi élményhez kapcsolódik, amit a színház tud adni. A RAMAZURI a kikapcsolódásról szól, a fellélegzésről és a feltöltődésről, olyan, mintha egy kis napsugarat engednénk az életükbe, rendkívül látványos és bitang jó zenei élmény is egyben.
PRIZMA (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Duda Éva Társulat)
A látvány is ezt a pozitív szemléletet tükrözi.
A sárga szín, az önmagába visszaérő, egységet sugalló kerek formák, mind apró szimbólumok, amiket nem feltétlenül vesz észre a néző, de mind az életigenlés üzenetét hordozzák.
A közelmúltban konstatáltam, hogy korábban soha egyetlen előadásomban sem használtam a körformát, sőt kifejezetten zavart például a fényeknél is, de itt most pont erre építettem az eszközök és a világítás esetében is.
Azt mondod, hogy minden önmagába ér vissza, közben pedig, mivel nincs története a darabnak, ez a körkörösség egyfajta végtelenséget és határtalanságot is ad az egésznek. Amikor olyan darabot állítasz színpadra, ahol nem egy konkrét történet elevenedik meg, milyen szempontok mentén szorítod keretek közé a jeleneteket?
A RAMAZURI-ban mindegyik kép önmagában egy külön kis történet. A táncnál egyébként nem szükségszerű a lineáris dramaturgia, az inkább a prózai előadásokra jellemző, bár a nézők nagyon sokszor igénylik azt a fajta történetmesélést – mert az megfoghatóbb. A tánc sokkal inkább az érzékeinkre és az érzéseinkre hat, és ez ennél a darabnál is így van. Nem erőltettem, hogy össze lehessen kapcsolni a jeleneteket, mert nincs rá szükség, a zene és a formavilág már eleve összetartja a különböző tételeket. Ezek a darabok a formákkal és testünkkel való kísérletezésekből indulnak ki, és a próbák során azt keressük, hogy hogyan tudjuk a saját táncos határainkat tágítani. A meglepetés és humor erejére támaszkodtam, sokat játszottunk és kísérleteztünk önironikus és cinikus jelenetekkel is.
Mennyire tudod a táncosok improvizációit beépíteni az előadásba?
Próbákon rengeteget improvizálunk, hiszen a kísérlet pont erről szól, hogy mindenfélébe belekezdünk, mindenfélét kipróbálunk, és utána válogatunk, hogy mit tartunk meg és azt utána kicsiszoljuk. A kész előadás már egy lekottázott, pontos anyag, különben nagyon kockázatossá válhatnának például partnerakrobatikai részek. De van olyan előadás, amibe belefér az előadók improvizációja, ilyen nekünk például a PRIZMA, amiben van szabad játéklehetősége a táncosoknak.
RAMAZURI (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
Mi alapján állítottátok össze, hogy a RAMAZURI-ba milyen cirkuszi elemek jelenjenek meg?
Az előadást egy több mint fél éves tervezési folyamat előzte meg: rengeteg ehhez kapcsolódó anyagot néztem meg, konzultáltam szakemberekkel, és rátaláltam az airtrack nevű tornaszőnyegre, amit tornászok és akrobaták használnak. Én ezt az alapból négyszögletes eszközt köralakban képzeltem el, mint egy cirkuszi porondot, és ezt egyedileg kellett legyártatnunk, hiszen nem volt olyan szín és méret, mint amire nekünk szükségünk lett volna. Ehhez jöttek hozzá a gömbök, és mindent kipróbáltunk előzetesen, hogy megnézzük, jól működnének-e a gyakorlatban, és innentől kezdődtek a próbák és a táncosokkal. Ezek a térelemek pedig jelentősen meghatározták a mozgást.
A RAMAZURI-t cirkuszban is játszhattátok. Mennyire helyhez kötött az előadás?
Nyilvánvalóan vannak olyan helyek, ahol ez nem játszható, mivel a méretek és a térigény adottak, de például szabadtéren működhetne. A Fővárosi Nagycirkuszban játszani nagy megtiszteltetés volt, ugyanakkor technikailag óriási kihívást jelentett. Ez inkább táncelőadás, mintsem cirkuszi produkció, ráadásul amíg a színházban frontálisan játszol, itt körben ülnek a nézők. Ezért úgy éreztem, hogy egy kicsit át kell alakítanom a darabot, és érdemes lenne bevonnom két játékmestert – Mészáros Andrást és Földes Esztert kértem fel erre a szerepre, akik pillanatok alatt szervesen kapcsolódtak. A cirkusz nagyon igényli, hogy a szereplők interakcióba lépjenek a nézőkkel, így lett ennek az előadásnak egy másik verziója is, amit Special Edition névre kereszteltünk.
Duda Éva Társulat és Nemzeti Táncszínház: RAMAZURI (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
Ezt az interaktív változatot behozod a Nemzeti Táncszínházba is?
Nem, ott marad az eredeti. Úgy érzem, mintha két külön előadás született volna, ugyan nagyon hasonló a kettő, de mégis más a jellege, ezért a későbbiekben a helyszíntől függ, hogy melyik verziót ajánljuk.
Mondtad, hogy az előadás egy szélesebb közönséget próbál elérni, a független szféra pedig gyakran küzd azzal, hogy csak egy bizonyos réteget tud megszólítani. Most azt látjuk, hogy az újranyitással a közönség színházba járási szokásai változnak. Hogy látod a független társulatok helyzetét?
Van egyfajta versenyfutás most, és mindenki próbálja behoznia az elmaradt előadásokat, bemutatókat, de az emberek nem feltétlenül tolonganak vírushelyzetben, mert kockázatos még mindig.
Akár a független szférát, akár a kőszínházakat nézzük, ugyanazért dolgozunk és ugyanaz a célunk, hogy jó előadásokat hozzunk létre és felkeltsük a nézők érdeklődését.
Persze a műfajok különböznek és az ízlés is, de szerintem csak kétféle színház van, jó és gyenge, a kérdés csak az, hogy az adott produkció meg tudja-e találni és meg tudja-e szólítani a nézőit. Most ez azért mindenképp nehezebb egy fokkal. Van valamennyire helyszín szerinti tagolódás is, minden színháznak megvan a saját közönsége, és aki az egyik helyen törzsvendég, nem feltétlenül ül be a másik színházba is, de nyilván vannak, akik sokfelé járnak.
RAMAZURI (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
Az első időszakban indítottunk egy online sorozatot, egyperces táncvideókkal, amik különböző helyszíneken felvett rövid koreográfiák voltak. Ezek nagyon népszerűek voltak, és ezért más formában, de folytatjuk. A legutolsó kreáció alatt például online próbanaplót készítettünk, minden héten bejelentkeztünk egy-egy rövid videóval, és ez is nagyon jól működött. Előkészítési fázisban vagyunk egy nagy online és filmes projekt kapcsán, mert évad második felére speciális táncfilmekkel készülünk. Több rövidfilmből állítunk össze egy nagyobb alkotást egy filmes stábbal, aminek a fókuszában a táncművészet és a körülöttünk zajló klíma és az ökológiai vészhelyzet kapcsolata áll. Szeretnénk a jövő nyáron ezt megkoronázni egy hasonló tematikájú fesztivállal is, aminek szintén az a célja, hogy művészi tartalommal közelítsük meg a fenntartható és környezettudatos szemléletmódot. Muszáj cselekednünk, közösen, minden fronton.
Az online tartalmak mellett nem álltak le a workshopok és az ifjúsági programok sem.
A programjainkat, amik a járvány előtt is zajlottak, újraindítjuk és továbbvisszük. Több középiskolával vagyunk szorosabb kapcsolatban, akikkel beavatószínházat csinálunk, workshopokat tartunk, táncosoknak pedig ingyenes tréninget biztosítunk. A napokban megkezdtünk ennek az évadnak az új bemutatóját próbálni, ami egy igazi csemegének ígérkezik, amiben két fiatal alkotó fog bemutatkozni egy dupla est keretében. Egyikük Csák Beatrix, akivel régóta dolgozom, táncművészként kezdte, majd számos előadás asszisztense lett, valamint az est másik koreográfusa Rónai Attila, akivel még a pályája elején dolgoztam és azóta bejárta az egész világot Hofesh Shechter együttesével, és most alkotóként mutatkozik be nálunk. Izgatottan várjuk műveiket.
Milyen most fiatal táncosok helyzete Magyarországon?
A kortárs tánc területén nagyon sokan projekt jelleggel dolgoznak, ez külföldön és itthon is így van. Éppen ezért – mivel nem voltak előadások – ezek az emberek nagyon rossz helyzetbe kerültek a pandémia alatt. Mi szerencsések voltunk, senkit nem kellett elküldenünk, végig tudtunk fizetést adni, de akik szabadúszók, nagyon megsínylették az elmúlt másfél évet, nem volt fix bevételük, a projektjeik bedőltek vagy el kellett őket halasztani. De bízom benne, hogy most kezd talpra állni ez a terület, és mindenki biztonságban tud dolgozni tovább.
Fejléckép: Duda Éva (fotó: Dömölky Dániel)
hírlevél
