Kováts Tibor (Fotó/Forrás: OPERA Archívuma)

Kováts Tibor 1982-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskolán, 1983-tól a Magyar Állami Operaház tagja, majd nem sokkal később magántáncosa lett. Technikai tudása és szerepformálása nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő volt, amit a leghíresebb balettversenyeken szerzett díjai is igazolnak. 1982-ben Lausanne-ban ezüstérmet, Amalfiban aranyérmet szerzett. Négy évvel később Jacksonból és Várnából is egy-egy bronzéremmel tért haza. Vendégszerepelt többek között Párizsban, Tokióban, Montreálban, Szentpéterváron, Berlinben, Moszkvában, Kijevben és Zürichben.

Az 1980-as évek végétől kezdve balettmesterként és próbavezetőként dolgozik: kisebb-nagyobb megszakításokkal tanított a Magyar Táncművészeti Főiskolán (később Egyetemen), jelenleg a Budapest Kortárstánc Főiskolán oktat, de dolgozott a Budapesti Operettszínházban, független tánctársulatoknál és a műkorcsolya válogatottal is: többek között éveken keresztül ő koreografálta az Engi Klára-Tóth Attila jégtáncpáros kűrjeit. Tizenöt évvel ezelőtt lezárta aktív balettművészi pályáját, ám Duda Éva egy esztendeje megkereste, és felkérte Diego szerepére a Frida, az élet múzsája című táncelőadásában. Kováts Tibor némi unszolásra végül igent mondott, és jelenleg is látható a produkcióban.

A Jurányi Kávézójában vártam rá, épp a jegyzeteimet nézegettem, amikor megjelent, dinamikus lényével két pillanat alatt tele lett a vendéglátótér. Itt vagyok…, nagyon örülök, hogy…, Épp Duda Évával beszéltem…, nagyon jó lesz itt, szeretem, hogy…, nem hiszed el, mi történt… – sorolta még azelőtt, hogy helyet foglalt volna a hosszúkás asztal túlsó végére. Amikor végül leült, mivel a diktafon így túl messze került tőle, közelebb akartam húzódni, de ő már fel is állt, hagyd csak, talán még át tudok ülni, bár nem biztos – mondta mosolyogva.

Rögtön adja magát a kérdés: mennyire használta el a testedet a tánc?

Teljesen. Tulajdonképpen már a civil életben sem mozgom igazán jól. Leginkább a csípőizületeim készültek ki, főleg az ugróoldali, a bal. Persze, ahhoz képest, amennyit táncoltam, a nagy sérüléseket elég jól megúsztam. Hosszan elnyúlóan volt ugyan egy térdfájdalmam, ami – és ez lehet, hogy hülyén fog hangzani – az egyik előadás után hopp, eltűnt, és soha többé nem jött elő. Máig nem derült ki, pontosan mi okozta.

Kováts Tibor (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Civilként is szerettél táncolni?  

A mai napig nagyon szeretek, de ez szerintem nem azért van, mert balettművész vagyok. Ahogy ahhoz sem kell feltétlenül táncos képzettség, hogy valaki bármilyen zenére viszonylag jó mozgással képes legyen táncolni.

Voltak törzshelyeink, ahová eljártunk, és folyamatosan improvizáltunk, az egyikünk kezdte az egyik motívumot, a másik folytatta…

…vagyis széttáncoltátok a helyet?

Abban az időszakban olyan bulikba jártunk, ahol nagy tömegek tomboltak, és kevés volt a hely. Mivel azonban elég intenzívek voltunk, egy idő után már hagytak nekünk elég teret. Az egyik kedvenc helyünk a Margitsziget egyik szállodájának a klubja volt, ahol egy kubai és egy magyar együttes váltotta egymást folyamatosan. De ne zenés triókra gondolj, ezek nyolc-tízfős zenekarok voltak két-két énekessel, és nagyon gazdag hangzással! Ittunk, lementünk a csajokkal a társulatból, és óriási bulikat nyomattunk hajnalig. Imádtuk: kiengedhettük a gőzt, ráadásul igazi zenei csemegékre lehetett táncolni. De én már pici gyerekkoromban is, ha meghallottam a zenét, azonnal táncolni kezdtem.

Jól gondolom, hogy ez már a pályakezdésed része?

Nagyon jól.

Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor anyám felismerte, hogy ez így nem mehet tovább, és elvitt a lakótelepi művelődési házba. Papíron művészi tornára íratott be, de én kisgatyában és kistrikóban valahogy mégis balett órára keveredtem. Képzeld el a helyzetet: bementem a terembe, ahol csupa gyönyörű, korombeli kislány volt! Egyetlen fiúként ennyi lánnyal: tuti dolog – gondoltam, és maradtam. Ami pluszban jó volt, hogy így nagyon sok számban benne voltam a félévi bemutatóórákon, amik után mindig volt fotózkodás is, és hogy ne kelljen egyedül állniuk, minden lány velem akart fényképet. Van is otthon vagy negyven párosfotóm.

Hogyan lett a művelődési házból Balettintézet?

Juhász Mária volt a balettmesterem: egy csodálatos ember, aki maga köré tudott gyűjteni mindenkit. Egy csupamosoly nőt képzelj el, már csak ezért is nagyon jól megértettük egymást: ha mi ketten elkezdtünk mosolyogni, tele lett fogsorral a terem. Ő mondta, hogy szerinte meg kell próbálnom a Balettintézetet, ahová akkor többezer jelentkező közül tízéves koromban fel is vettek. Onnan kezdve odajártam, és rám is ugyanaz áll, mint bárki másra:

Szerencsés voltam, mert kiderült, hogy ügyes vagyok, ezért sorra kaptam a lehetőségeket. Szépen felépült a tudásom és később a karrierem is. Abban utána már nem volt törés.

Kováts Tibor (balra) a Térzene előadásában (Fotó/Forrás: OPERA Archívuma)

Mennyire nézték furcsa szemmel akkoriban, hogy valaki fiúként balett-táncos akar lenni?

Semmi negatívra nem emlékszem ezzel kapcsolatban a környezetemből, inkább az jut eszembe, hogy mindenki rácsodálkozott, milyen jó, hogy gyerekként az Operaház Diótörőjében táncolok. Komoly nimbusza volt az Operának és a balettművészetnek.

Nem véletlenül: olyan nagy sztárjaink voltak, mint Róna Viktor, Fülöp Viktor vagy Kun Zsuzsa. Volt egy kétezer férőhelyes Erkel Színházunk, és ott volt az Operaház is, a jegyeket pedig akkoriban nem elit árfolyamon árulták, simán be tudtak jönni a kispénzű emberek is, és mellette minden csatornán folyt a nézők szervezése. Abban az időben Harangozó- és Seregi-darabok mentek, értelmezhető sztorival, istenien megfogalmazott szerepekkel, szerethető figurákkal, kidolgozott viszonyrendszerekkel és egyértelmű szerepvezetéssel. Egyik nap Bejart-t táncoltál, másnap Seregit, aztán Harangozót, az erős orosz kölcsönhatás miatt hömpölyögve jött Vlagyimir Vasziljev, Vjacseszlav Gorgyejev, közben a fiatal koreográfusok is bejelentkeztek, mellette külföldről különféle irányzatok áramlottak be, amikkel szintén kapcsolatba kerültél. A közönség pedig ezeket levette.

Fülöp Viktor és Kováts Tibor A bahcsiszeráji szökőkút előadásában (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Ez a „levétel” a gyakorlatban mit jelentett?

Egyes ikonikus darabokra tömegek mentek el. Nem akarom magamat fényezni, de volt olyan Bahcsiszeráj szökőkút-előadás Fülöp Viktorral Girej kánként, amiben van egy kimondottan a kánnak szóló betét: egy dinamikus, technikás és karakteres kartánc, aminek az élén én voltam Nurali alvezér, és

És ez nem azért volt, mert olyan óriási nagy táncos voltam, hanem mert a közönség nagyon jött velünk. De mondok egy másfajta példát. Még gyerekkoromban állandóan a harmadik emeletről néztem az előadásokat az Operában, mert balettintézetisként oda engedtek be minket (a nagyok már hülyét kaptak tőlem, hogy a kis Kováts már megint itt van), ott álltam, és kikerekedett szemmel csodáltam a táncosokat. A Párizs lángjaiban van egy jelenet, egy baszk tánc, amiben Lakatos Gabriellát már idősebb korában láttam, de azt éreztem, egészen addig fel tud szólni, ahol vagyok, és nem trükkökkel vagy százat pörögve: a személyisége ömlött föl a harmadik emeletre. Egy-egy mozdulata, mosolya a mai napig beleégett a retinámba. Akkoriban hatalmas egyéniségek táncoltak és játszottak átélt és önazonos szerepformálással.

KovátsTibor Puck szerepében (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Ebben a nagy személyiségekkel és sokféle irányzattal tarka világban hol találtad meg a saját helyedet?

Ez a sokféleség a benne rejlő rengeteg lehetőséggel számomra teljesen kielégítő volt, mert nagyon sokat játszhattam, azzal együtt, hogy a magasságom miatt mindig karakterszerepeket kaptam. Ritka volt a nagy főszerep, mint például a Szentivánéji álomból Puck,

Az igazi főszerepek Magyarországon elkerültek.

Ezek szerint valahol csak megtaláltak?

Bizonyos értelemben sehol sem, mert mire ezek a külföldi lehetőségek elértek volna, azok vagy nem jöttek létre, mert nem tudtam kimenni, vagy amikor elindult egy folyamat, visszahívtak Magyarországra. Amikor pedig hosszabb távra hívtak külföldre, végül nem mentem.

Miért nem?

Volt egy nagyon híres, Világsztárok-balettgála Montreálban, amire gyakran meghívtak a 90-es évek vége felé, annak a producere, Viktor Melnikoff mondta nekem egyszer, hogy csak menjek ki hozzá, állja minden költségemet és felépít engem a kanadai és az amerikai régióban. Melnikoffot úgy képzeld el, akkora hatása volt ezen a területen, hogy bárkit egy perc alatt el tudott indítani a világkarrier felé. Gondolhatod, mi kellett ahhoz, hogy valaki a Párizsi Balett és a Bolsoj Balett szólistáit össze tudja hozni egy színpadon. Ezen a gálán együtt táncolni és barátságba kerülni Fernando Bujones-szel, akinek a videóin nőttem fel, olyan élmény, amit nem nagyon lehet leírni. Melnikoff egyébként szerintem egy olyan figurát látott bennem, aki azon túl, hogy balettművész, több más területen, például színészként és musicaltáncosként is megállja a helyét. Afféle showember. Nem showman, mert az más. Showember, aki több műfajban is otthonosan mozog.

Kováts Tibor a Macskák párizsi előadására sminkel (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Ehhez tudni kell, hogy már gyerekkoromban forgattam filmet (Palásthy György Tótágas című filmjében játszott – a szerk.), szerepeltem a Családi kör című televíziós sorozatban, aztán bekerültem a Macskák első párizsi szereposztásába: Mephistopheles-t táncoltam, amire maga Gillian Lynne, az alkotó koreográfus választott ki és tanított be. Melnikoffnak végül mégis nemet mondtam, mert akkor már volt családom, őket is macerás lett volna kivinni, és az is bennem volt, mi van, ha ez mégsem jön be. Aztán a dolog elaludt, és maradtam itthon. Merthogy ilyen ajánlat nem háromszor, nem kétszer, csak egyetlen egyszer van az életben.

Mennyire kellett megkínlódnod növendékkorodban azért, hogy aztán odakerülj, ahová eljutottál?

Nagyon szigorúak voltak velem, és magasak voltak az elvárások. De én ezt sosem szenvedésként éltem meg.

Persze voltak balhéim, kaptam igazgatói rovót is, szinte állandóan elkéstem az órákról, rihegtem-röhögtem a földön fetrengve, tehát nem voltam egy klasszikusan jógyerek. Anyámat folyton behívták raportra, aztán megint elkéstem, és megint röhögtem, de azt is tudták, így utólag már kimondhatjuk, hogy tehetséges voltam, és a szakmában jól teljesítettem. Oda-odacserdítettek, de mivel jól forogtam, jól ugrottam, jó előadó voltam, úgy gondolhatták, hogy talán ki lehet belőlem hozni a sztárt, ezért nem csináltak ezekből a dolgokból nagy ügyet.

Olyan, mint az élsport: szenvedés, koncentráció és lemondás. Ahhoz, hogy igazán nagyformátumú táncos és művész legyél, rengeteg energiára van szükség.

A kettő: táncos és művész ezek szerint nem ugyanaz.

Ezeket szét kell választani: vannak táncosok, akik szuper technikával, gyönyörűen mozognak, de nem válnak művésszé, mert nem tudnak szerepet építeni és annak átadni magukat, és vannak nagyszerű művészek, akik nem akkora nagy táncosok. Fülöp Viktor például nem volt kiemelkedően technikás táncos, de annyira pontosan és egyedien fogalmazott, olyan natúr ereje és jelenléte volt a színpadon, amítől tátva maradt az ember szája. Amikor Markó Iván meghívta a Győri Balettbe, és Viktor bejött a színpadra, onnantól fogva szinte csak ő létezett. Pedig a többi szereplő is nagyszerű művész volt. Vagy például ott volt az Operában Seregi László, egy virtuóz reneszánsz figura, aki három mondatával helyre rakta a szerepet, és megértetted belőle a szakmát, a művészet lényegét, és hogy miért van értelme táncművészként bármit is csinálni. Ezeket most csak azért mondom, hogy lásd, rengeteg ember adta a tudását és bizalmát a fejlődésemhez: rettentő jó szerepeket kaptam tőlük, és szerettek, pedig munka szempontjából nem voltam egyszerű eset.

Ezt hogy érted?

Most úgy érezheted, egy laza pasi vagyok, de akkoriban kifejezetten szorongó alkat voltam. Nem a színpadon, ott el tudtam magam engedni, hanem a próbákon. Nagyon zárkózott voltam, mert nem éreztem, hogy jó vagyok a szerepben. Mintha egy fal mögött lettem volna, csinálgattam a dolgaimat, de nem lehetett tudni, mi lesz ebből a végén. Mindaddig, amíg nem tapasztalták meg, hogy a színpadon ez a fajta átalakulás rendre megtörténik, ez nagyon zavarta a próbavezetőket. Egy példa: Seregi rám osztotta A fából faragott királyfiban a fabáb szerepét, aminél ugyanígy csak csináltam a dolgokat a próbákon, de semmi kisugárzásom nem volt. Később megtudtam, hogy mindenki elbizonytalanodott, egyáltalán jó ötlet volt-e rám bízni a szerepet, merthogy ebben benne volt egy óriási nagy bukta lehetősége is. Később aztán rengeteget táncoltam a fabábot, és nagy sikerem volt vele, de mindebből semmi nem látszott a főpróbáig.

De ezt egy idő után megszokták, és azt mondták, ez a fazon nem fog csinálni semmit, szépen megtanítjuk neki a darabot, és majd a színpadon lesz, ami lesz.  

Kováts Tibor A fából faragott királyfi előadásában (Fotó/Forrás: OPERA Archívuma)

Civilben is zárkózott vagy?

Annyiban igen, hogy noha teljesen nyitott vagyok az emberek felé, kevesen ismernek igazán. Ez persze nem azért van, mert nem szólalok meg, te is látod, hogy rengeteget beszélek,

a villamoson is ezen dolgoztam. Az emberek hülyének néztek, mert miközben fejben mentem a darabbal, hogyan fogom a dolgot színpadon megcsinálni, rángatóztam erre-arra. Olyan ez nálam, mint egy belsőégésű motor, aminek a végén aztán kiöntöm a színpadra, ami belül összeérik. De ebben a verbális öngerjesztésben van egyfajta frusztráció is. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy noha táncosként és művészként sikerült elérnem valamit, intellektuálisan valószínűleg nem vagyok eléggé nagyformátumú. A sok szövegelés nálam folyamatos önigazolás, hogy egy táncos nem csak izomzat és csontozat, ami csupán megjeleníti az alkotó művészi vágyát. Nem lettem Nobel-díjas, nem szereztem doktori fokozatot, amire egyébként egyáltalán nem vágyom, de ha valaki doktor, azt mégiscsak mindenki okosnak gondolja, én meg egy köpcös balett-táncos vagyok, egy rövidke emberke, aki tele energiával ugri-bugrizik, összevissza csapongott az életében, de mindent csak addig csinált, ameddig az érdekes volt a számára. Azt látom, hogy az életem végigfutott rajtam: nem nagyon voltak jól kitalált terveim, az egyik helyzetből sodródtam a másikba. És tudod mit, akkor voltam a legjobb, mert amikor elkezdtem terveket szőni és okoskodni, olyankor csináltam a legnagyobb butaságokat.

amit egyébként én magam szeretek, csak szerintem a környezetem már sokkal kevésbé.

Kováts Tibor a Coppélia előadásában (Fotó/Forrás: OPERA Archívuma)

Ezt csak gondolod vagy tapasztalod is?

Úgy érzem, azt várják tőlem, hogy felnőjek, de én valószínűleg nem tudok. Látom, hogy a kortársaim éppen azért futnak be nagy karriereket és kerülnek komoly pozíciókba, mert levetkőzték az infantilizmusukat, és így meg tudtak felelni annak a státusznak, amit belőttek maguknak.

Nézd meg, most is gesztikulálok és össze-vissza mutogatok!

Ez azért nem teljesen igaz, mármint a gesztikulálás igen, de az nem, hogy ne kerültél volna komoly státuszokba: például te voltál a Budapest Balett balettigazgatója.

Ez egy rövid időszak, és az életem egy nagyon jó korszaka volt. Érdekes: ha másképp alakulnak a dolgok, lehet, most úgy ülnénk itt, hogy van egy világhírű társulatom. Pedig oltári jól indult, a szakma nem tudta hová tenni, mert a bevett szokástól eltérően egészen más koncepcióval álltunk elő: Nyugatról érkező koreográfusokkal dolgoztunk. Aztán mindez egy bemutató után, két év alatt elporladt.

Mi volt ennek az oka?

Ez egy privát társulat volt, ami akkoriban még teljesen szokatlan volt. Az egész mögött a Seven Arts, egy művészeti ügynökség állt, ami bizonyos értelemben az egész magyar színházi életet szétrobbantotta. Az volt ugyanis az elképzelésük, hogy összefogják a színházi szakma krémjét, és ők fogják képviselni az érdekeiket.

Egyrészt a művészek számára is furcsa volt, hogy egy csapat beleszól abba, amit ők csinálnak, például meghatároz bizonyos paramétereket, amiknek meg kell felelni, másrészt azt kezdték érezni, hogy a környezetük lassan kizárja őket. Fincza Erikával, a Budapest Balett művészeti vezetőjével, egy szűk csapattal és egy racionálisan jól átgondolt üzleti tervvel vágtunk bele a dologba. Az ügynökség viszont szétesett, mi pedig nélkülük már nem tudtuk fenntartani a Budapest Balettet, mert nem voltak megfelelő kapcsolataink, és akkortájt pályázati lehetőségek sem nagyon akadtak. Egy ideig még kínlódtunk, de végül el kellett a dolgot engednünk.

Kováts Tibor a Don Quijote előadásában (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Erre az időre ezek szerint le tudtad vetkőzni azt a bizonyos „infantilizmust”?

Azért nem arról van szó, hogy elmebeteg lennék, csak nem hiszek a státuszokhoz tapadó elvárásokban. Szerintem egy vezetőnek egyetlen dolga van: ki kell alakítania egy olyan atmoszférát és viszonyrendszert a munkatársai számára, amiben azok remekül tudnak teljesíteni. Számomra a szakmaiság és a bizalom a legfontosabb.

Nagyapám artista volt egy ideig, ő is untermann, tartóember volt. Fel kell ismerni a tehetséget, és terepet kell adni neki, hogy akiket vezetsz, szeressenek ott dolgozni. Reagálsz és helyzeteket oldasz meg, ezt jelenti vezetőnek lenni, és nem azt, hogy eleve vezetőként jelensz meg. Sokféle vezetői módszer lehetséges, és ennek széles az irodalma, ebben folyamatosan igyekszem tájékozott lenni, ahogy egyébként imádom követni a kultúra és a gazdaság történéseit. Ebből a szempontból széleslátókörű vagyok, de nem vagyok elég művelt. Egyszerűen nincs elég időm arra, hogy azzá válljak. A nyitottság mindig is megvolt bennem, tizennégy éves koromban Kerouac-ot és Ginsberget olvastam, amikből persze akkor semmit nem értettem. Mostanában inkább már célirányosan tájékozódom.  

Említetted a balettmesterséget. Számodra mit jelent ez a fajta pedagógiai munka?

Nekem talán az a legfontosabb, hogy szeressenek a tanítványaim.

Lehet, hogy ez sekélyesnek tűnik, de nekem táncosként is szükségem volt arra, hogy akik látnak, „verjék szét a házat”, és könny szökjön a szemükbe. És ezért én mindent igyekeztem megtenni, és amikor tanítok, mind a mai napig mindent elkövetek érte. Inkább mentorként foglalkozom a növendékekkel, ezért nagyon sérülékeny is vagyok ezekben a viszonyokban. Amikor elvesztem a fókuszukat, kicsit nagyzolóan mondjuk úgy, a „nimbuszomat”, az nagyon megvisel.  

Akár alá is mész a másiknak a szeretetért?

Talán nem megyek alá, de – ha tanításról beszélünk – mindent megteszek azért, hogy „ne veszítsük el egymást”. De ez nem valamiféle majomszeretetet jelent, és nem zárja ki a vita vagy akár a konfrontáció lehetőségét sem. Enélkül a szeretet nélkül azonban lefagyok.

Ezért is van, hogy topidőszakomban felmondtam az Operában vagy később a Táncművészeti Egyetemről is egyik napról a másikra jöttem el. Én egy üvöltős-felmondós típus vagyok, sokáig elviselem a rossz közérzetet, ami az elfogadás hiányából fakad, de egy idő után úgy érzem, megfojt, és nincs más megoldás, mint elmenekülni. Ami egyébként a legrosszabb, amit csak tehetsz. Ettől függetlenül jobban érzem magam így, mintha ott maradnék egy számomra folyamatosan frusztrációt okozó helyzetben. A rendszereknek soha nem megyek alá, ha úgy érzem, nem tudom úgy csinálni, ahogy azt jónak gondolom, inkább kilépek belőlük.

Kováts Tibor a Rómeó és Júlia előadásában a Bohóc szerepében (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Ez nem szimpla sértődékenység?

Sokan biztos ezt mondják vagy hogy az egómat védem, de az évek alatt, hidd el, összegyűlt annyi tapasztalásom a világ sok tájáról, hogy nem alaptalanok az elképzeléseim. Tanítottam növendékeket és ötven év feletti civileket is, akikkel ugyanúgy foglalkoztam, mint ha a Bolsoj Balettben tanítanék. Persze tudom, hogy egy hatvankét éves embernek, aki hobbiból táncol, nem fogom kiforgatni a sarkait, mert nem ezért van itt, de vele is ugyanazzal a szempontrendszerrel dolgozom, mint a táncegyetem növendékeivel. De túl azon, hogy kinek van igaza az oktatási módszereket illetően, az biztos, hogy a növendékeknek nem egy görcsben lévő emberre van szüksége.

Pontosan mit csinál egy balettmester?

Klasszikus balettet tanítok, aminek van egy Agrippina Vaganova által összeállított, életkorra lebontott metodikai rendszere. Nemcsak ez az egy rendszer van, de nagyon sokan használják a világ legkülönbözőbb helyein, köztük a Táncművészeti Egyetemen és részben a Budapest Kortárstánc Főiskolán is. Ennek az egyes elemeit pontról pontra el lehet sajátítani, az alkotások során pedig ezekből a forgás- és lépésanyagokból, motívumokból születnek meg a táncelőadások.

Emellett, amikor a tanítványok már előadásokat hoznak létre, próbavezetőként a művészi viszonyrendszereket is megpróbálom átadni: hogyan lehet felépíteni és kellő mélységgel megformálni egy szerepet. Sokan azt gondolják, ugyan már, mit kell egy balettben megformálni: ide-oda sétálnak, pörögnek egyet-kettőt, emelgetik egymást, mi ebben a művészet?! Erre azt szoktam mondani, hogy Kocsis Zoltán is ugyanazt a Liszt-darabot játszotta, mint XY, de valahogy mégis Kocsis Zoltánt akarod hallgatni. Ez persze most kicsit nagyotmondó volt, de tény, hogy létezik előadói minőség, amit nagyon nehéz egy pici gyereknél elkezdeni és tizennyolcéves koráig olyan szintre felépíteni, ami sikerre viheti őt a későbbi pályája során. Mindezt lehet nagyon jól és nagyon rosszul is csinálni.

Kováts Tibor Ámor szerepében a Sylvia előadásában (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Hogyan kell szerinted jól? A rossz, gondolom, ebből már következik.

Szerintem úgy kell foglalkozni egy csoporttal, hogy annak minden egyes tagja, a tehetségesebbek és a kevésbé tehetségesek is egyformán el tudják sajátítani ezt a rendszert. Ne egy kimagasló, hanem nyolc jó táncosod legyen. Ez aztán úgyis el fog válni, mert vannak nagyon kiemelkedő képességű gyerekek, akik sokkal többre viszik, mint a többiek. Moszkvában például láttam, hogy egy Pesztov-osztályban nyolc gyerekből mind ugyanúgy értette a dolog csínját-bínját, mégis volt egy Vladimir Malakov nevű srác ebben az évfolyamban, aki világsztár lett. Kevésbé tartom jó balettmesternek azt, akinél egyetlen tehetséges gyerek van, még ha az éppen zseniális is.

A Táncművészeti Egyetemen a vizsgabizottság tagjaként nem a legjobb, hanem a leggyengébb képességű táncnövendék fejlődését figyeltem, mert a balettmester tudása ebben mutatkozik meg. A próbavezetés, egy-egy szerepre felkészíteni a táncosokat megint más terület.

Hozzád melyik áll közelebb?

Mindkettőt nagyon szeretem csinálni, egyfajta hibrid vagyok, de szerintem nekem az megy jobban, hogy rávezessem a táncosokat azokra a művészi és technikai finomságokra, amik egy-egy szerep megformálásához kellenek.

Mennyire szükséges szerinted a klasszikus balettképzés egy kortárstáncos számára?

de ha valaki megtanulja és mélyen meg is érti a klasszikus balettet, annak az a fajta képzettség később, a struktúráktól elrugaszkodva rengeteg lehetőséget adhat majd. Mondok saját tapasztalatot: kifejezetten progresszív kortárstáncosok, akiket korábban tanítottam a Budapest Kortárstánc Főiskolán, megjelennek a balettórákon, mert igénylik ezt a fajta kötött struktúrát is.  

Kováts Tibor a Furfangos diákok előadásában (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Mi a súlya és üzenete számodra annak, hogy felterjesztettek a Halhatatlanok Társulatának tagjai közé?

Azzal együtt, hogy mindig örül az ember, hogy gondolnak rá, alapvetően sosem mozgattak meg különösebben a díjak. Ez alól egyetlen kivétel van: nagyon vágytam rá, hogy a várnai balettversenyen kitüntessenek, és amikor bronzérmes lettem (1986-ban – a szerk.), és

Tudtam, hogy ezek a versenyek, ahol a zsűriben és a nézőtéren is színházvezetők ülnek, ugródeszkák lehetnek egy-egy nemzetközi lehetőséghez. Ne felejtsd el, hogy akkoriban még állt a vasfüggöny, és be kellett menni a minisztériumba a kék útleveledért, és amikor például Lausanne-ban versenyeztem, szerintem a fél katonai elhárítás jött velem!

Ha a Halhatatlanok Társulatáról beszélünk, valaki a kurátorok közül nyilván felvetette a nevem, utána pedig jön a közönség, akinek legitimálnia kell ezt a felütést (a kuratórium által kiválasztott négy jelöltből közönségszavazás útján dől el a nyertes kiléte – a szerk.). Gondolj bele, hogy az én közönségem nagyjából a korosztályom vagy annál is idősebb: lehet, hogy nekik eleve nehézséget okoz a szavazás menete. Ezzel együtt nagyon örültem ennek a jelölésnek, és kifejezetten exkluzív a csapat: Frenák Pali, Ladányi Andi és Kékesi Marika vannak még benne. Szerintem sokat fog számítani, kit tudnak a szavazók lelkes rétegei beazonosítani. Gyanítom, hogy engem, akit még fényképről sem nagyon lehet felismerni, kevésbé. De bárkinek örülök, aki ezt a díjat megkapja, és ott lesz a lábának a lenyomata az Operettszínház előtt. A díjak jó dolgok, mert ráirányítják a fókuszt a műfajra, és egy megerősítő jelzés kerül az ember neve mellé, ami kicsit felhívja rá a figyelmet: írnak és beszélnek róla, megkérdezik, hogyan maradt életben. Teljesen komolyan mondom, hogy nagyon örülnék, ha megkapnám, de nem lenne bennem csalódás akkor sem, ha nem jön össze.

Kováts Tibor (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Már többször meg akartam kérdezni, csak elvitt a lendületed: ez a fajta gyilkos önirónia mindig is a sajátod volt?

Lehet, hogy kívülről nem látszik, de ez valószínűleg azért van, mert tele vagyok kétségekkel önmagammal kapcsolatban. És ez az életem minden területére igaz: apaként, férjként, vállalkozóként. Amikor azt mondom, hogy szerintem nagyon jó táncos voltam, a következő pillanatban már tudom, hogy nem voltam az. Ez már táncos koromban is így volt:

Sok fontos díjat kaptam a pályám során, az élet tehát gyakran visszaigazolt, önbizalom terén mégis alig sikerült előrébb lépni ahhoz képest, mint amikor elkezdtem. Nem is olyan régen volt egy olyan pillanata is az életemnek, hogy én, aki balettoktatóként pikk-pakk rakom össze a gyakorlatokat, és villámgyorsan reagálok bármilyen szakmai kérdésre, azt éreztem, semmit sem tudok. Teljesen kicsúszott a lábam alóla talaj.

Elkezdtem átvenni mások előítéleteit, és azok szerint látni a növendékeimet, pedig ilyet korábban soha nem tettem volna. Már nem jártam utána a dolgoknak, hanem elfogadtam, amit mások mondtak egy-egy gyerek képességeiről és hozzáállásáról. Mert ha folyamatosan azt mondják valakiről, hogy tehetségtelen, egy idő után te is beugrasz ennek, pedig lehet, ha a megfelelő helyen megpöckölöd, kiderül, hogy nem az, csak leragadt valahol. Persze van, akiről tényleg az derül ki, hogy nem elég jó a tánchoz, de akkor meg kell vele keresni, melyik terület az, amiben viszont akár zseniális is lehet. Talán egy hobbija lesz az, de hogy kiderüljön bármi is, ahhoz le kell ülni vele beszélgetni, utána pedig terelgetni ebbe az új irányba, nem pedig egy az egyben lemondani róla.

Ehhez pedig meg kell értened magadat, és megtapasztalnod a korlátjaidat is. Nekem annyi korlátom van, mint a szemét! Csak korlátokból állok, és csodálom azokat az embereket, akiknek látszólag nincs és hihetetlenül magabiztosak. Persze lehet, hogy ők is ugyanígy szoronganak.

Eleonora Accalai és Kováts Tibor a Frida, az élet múzsája előadásában (Fotó/Forrás: Lékó Tamás / Duda Éva Társulat)

Nehezen álltál kötélnek, hogy eljátszd Diegót Duda Éva Frida, az élet múzsája című darabjában, pedig több hozzád hasonló vagy akár nálad idősebb táncos vállal szerepeket különböző táncelőadásokban.

Nem olyan egyszerű idősebb korban színpadon táncolni, pláne nem a klasszikus balettben. A kortárstáncban ez sokkal könnyebben megy. Ebben Lőrinc Kati a legnagyobb királynő, aki százhúszéves koráig színpadon lesz, mivel ő mindent tud: a testének az állaga, az izomzata, a mentális jelenléte, a kisugárzása és a nyitottsága is adott ehhez. Felvetsz neki egy ötletet, ő pedig azonnal rácsatlakozik, mert kíváncsi rá, hogy az a dolog milyen lesz.

És te miért nem?

Volt egy klasszikus balett karrierem, és rám úgy emlékeznek, mint Kovira, aki repkedett a levegőben, és százat pörgött. Ezek után, lassan hatvanévesen nehéz visszamenni a színpadra. Tizenhárom éve lejöttem onnan, és kikoptam belőle, ami nekem teljesen rendben is van:

Tizenöt-húsz éven keresztül éves átlagban nyolcvan előadást nyomtam le. Kitáncoltam magam. Ezért is mondtam Duda Évának, hogy csak olyan dologban veszek részt, amihez hozzá tudok tenni, nem pedig elvenni belőle. Akkor vállalom el, ha neki éppen az kell, amit közel hatvanévesen tudok csinálni a színpadon. Merthogy ami volt, elmúlt, most egy köpcös, dagadt pali vagyok elkopott csípővel. A felkérés persze nagyon jólesett, de az már kevésbé esne jól, ha égnék a színpadon, hogy „ez az öreg pofa meg mit keres itt?”. Szóval ment a vívódás. Éva azt mondta, csak menjek be a próbára, és nézzük meg, mi lesz ebből. Én pedig azt kértem tőle, ha egy kicsit is úgy érzi, hogy nem elég jó az előadáshoz az, amit csinálok, akkor nem kell a múltat simogatni: nyugodt szívvel és azonnal rúgjon ki. Ez az ő víziója, és miattam ne kössön kompromisszumokat.

Amúgy meg életem egyik legizgalmasabb munkafolyamata kerekedett ki ebből. Imádtam Eleonorát, aki Fridát táncolja (Eleonora Accalai – a szerk.), lehetett érezni, ahogy vigyáz rám, végül szerintem nagyon jól összehangolódtunk,

Nagyon bensőséges volt a próbafolyamat, ahol Duda Éva elmondta, mire gondol, aztán hagyta a művészeket improvizálni, hogy kimossák magukból a dolgokat, ő pedig ezekből szerkesztett és komponált. Éva alapvetően így dolgozik.

Eleonora Accalai és Kováts Tibor (Fotó/Forrás: Lékó Tamás / Duda Éva Társulat)

Volt olyan pillanat, amikor érezted, hogy ez megvan?

Ez Éva feladata volt, én nem látom magam kívülről. Amúgy a mai napig nem nagyon nézek meg semmit magamról. Annyira utálom nézni magam, hogy ne tudd meg.

Miért?

Elkezdek szorongani. A Fridát sem nézem vissza. Pedig nagyon nagy élmény volt, újra előjöttek a régi érzések: a színpad, a viszonyrendszerek, a társulati lét. Nagyon sokat jelent nekem ez a darab. Ezt nem mondtam meg szemtől-szembe Évának, de innen üzenem: nagyon örülök, hogy részt vehetek ebben. És innentől kezdve, bármennyire is ellentmond mindannak, amiről eddig beszéltem, szinte még az is mindegy, hogy jó vagyok-e benne vagy sem. Egy igazi jutalomjáték nekem.

(A cikkben szereplő archív fotók, ahol külön nem jelöltük, Kováts Tibor tulajdonát képezik. Köszönjük, hogy használhattuk!)

Fejléckép: Jelenet a Duda Éva Társulat Frida, az élet múzsája című előadásából (fotó/forrás: Lékó Tamás/Duda Éva Társulat)