Goda Gábor (Fotó/Forrás: Schiller Kata)
- A 2005-ös Jelenségek – Jelenlétek című alkotásfilozófiai esszédben részletesen leírtad, hogy melyek azok az összetevők, amik meghatározzák a munkáidat. Változott a szemléletmódod ehhez képest?
- Mostanában kevésbé foglalkozom azokkal a személyes rituálékkal, amelyeket ott megfogalmaztam. Az Ulysses nappalija ilyen szempontból kivételnek számít, mert abban nagyon erősen a magánmítoszokat helyeztem előtérbe. Ennek ellenére továbbra is az áll a gondolkodásom középpontjában, hogy miként lehet a jelenségeket egyetlen képbe, mozdulatba tömöríteni, valamint hogy milyen viszonyban áll egymással a pillanat és az örökkévalóság. De ezt nem nevezném munkamódszernek.
Arra törekszem, hogy képes legyek mindig elölről kezdeni az alkotást és a gondolkodást.
Ez nem csupán egy új darabra igaz, a hozzá kapcsolódó munkafolyamat közben is tudni kell ‘reset' gombot nyomni. Igyekszem úgy ránézni az alkotásaimra, mintha egy képzeletbeli néző lennék, aki most látja mindezt először.
- Lehetségesnek látod tehát, hogy kilépsz az alkotói státuszodból és belehelyezkedsz egy nézői pozícióba?
- Ezt mindenképp meg kell tenni. Készítettünk egy Kérész Művek sorozatot, aminek minden darabja egy nap alatt készült el. Itt az alkotóktól is azt vártam el, hogy képesek legyenek egyszerre rendezőként és befogadóként gondolkodni: mindenki megérkezett reggel egy-egy ötlettel a fejében, amit úgy kellett megfogalmazni, hogy én is megértsem nézőként. Nem azt vártam el, hogy az előadásuk filozófiai hátterét meséljék el, hanem azt, hogy mi fog ténylegesen történni a színpadon. 2007-ben ennek a tökéletes ellentétét valósítottuk meg, amikor három éven keresztül készítettük a Noé-trilógiát. Itt a befogadói oldalt képzőművészek bevonásával vizsgáltuk: minden előadásra hívtunk egy festőt, aki az előadás alatt egy üveglapra festett valamit, reflektálva a látottakra. Közel százszor játszottuk ezt a darabot, ugyanennyi üveglap készült tehát, amelyeket a mű első része után a szünetben a befogadó is láthatott. Ugyanazt az előadást játszottuk, de minden képzőművész máshogy látta, a néző pedig a sajátja mellett ezeket a reflexiókat is odatehette a sajátja mellé. Egyfajta biztatás volt ez, hogy ne engem, a rendezőt akarják megérteni az előadásból, hanem önmagukat. Sokat foglalkozunk azzal, hogy milyen a nézői attitűd, mit tesz valójában a befogadóval egy-egy darab.
Artus: Kérész a Trezorban
- Az esszédben nagy hangsúlyt kap a töredék, és a haiku mint ehhez kapcsolható műfaj. A Cseppkánon herakleitoszi szövegei szintén ilyen töredékeknek mondhatóak. Honnan jött az érdeklődés a fragmentáltság iránt?
- Amikor ezekkel a töredékekkel találkoztam, akkor a fraktálszerű tömörségük fogott meg. Egy ilyen fragment jó esetben az egészet hordozza, mint ahogy egy sejtben is ott van minden tudás. A gondolataim, a megérzéseim mindig töredékesek. Így tudom a magam számára felfogni a világot, és ennek mentén ezt tartom hiteles álláspontnak a műveimben is. Nagyon szeretek analógiákkal dolgozni; van egy gondolati mag, amit igyekszem a legtöbb irányból megközelíteni. Herakleitosz töredékeinek utolsó mondata az, hogy „Minden egy”. Ezt szét lehet azután bontani, mint ahogyan a prizma bontja a fényt különböző színekre. A Cseppkánonban a keleti gondolkodásmód nagyon erőteljesen jelen van, ugyanakkor kimondjuk Herakleitosz nevét, aki számomra a legkeletibb görög filozófus. Töredékeinek legnagyobb része a buddhizmushoz és a taoizmushoz kapcsolódik. Azt érzem, hogy Európában is lehet képviselni a keleti filozófiát, és erre Herakleitosz nagyon hiteles példa.
- Miközben a szakma téged a táncművészet dobozában helyez el, aközben egy rendkívül kevert formanyelvű alkotó vagy. Mennyiben táncelőadások azok, amelyeket létrehozol?
- Nem gondolkodom műfajokban, nem táncot, színházat, képzőművészetet szeretnék művelni. Kifejezésformákat keresek, amik a legalkalmasabbak a gondolataim megfogalmazására.
Nem táncelőadásokat csinálok,
sokkal inkább élő művészetnek nevezném ezeket a műalkotásokat. Az egyetlen közös formai pont ezekben a darabokban, hogy szerepel benne ember. Ez egygyfajta ‘live art'.
- Befogadói oldalról abszolút releváns ez az álláspont, ezzel párhuzamosan viszont épp az a Cseppkánon kapta meg a Lábán Rudolf-díjat, amely egy rendkívül összetett formanyelvvel dolgozik.
- Teljességre törekvő művészetet igyekszem képviselni, éppen ezért áll annyira közel hozzám Robert Wilson vagy Pina Bausch is. Szeretek a korábbi századokban élt alkotókkal együtt gondolkodni, Herakleitosz mellett impulzív számomra Hieronymus Bosch összetett képi világa, de a huszadik század is tele van ilyen művészekkel. Joseph Beuys, Pilinszky szintén nagy hatással voltak rám. Ezzel a szakmai elismeréssel kapcsolatban számomra az fogalmazódik meg, hogy több független ember minden érdek nélküli magánvéleménye kerül szinkronba, olyanoké, akik nagyon sok mindent tudnak és látnak. Örömmel tölt el, ha megszűnik a színpadi- és a nézőtér közötti távolság, ha a nézőkön túl még a túltelített kritikus szakembereket is megérinti a mű. Akkor talán ez az előadás tényleg működik.
- Honnan jött az EGÁL - A teljesség belül van fesztivál ötlete és milyen fellépőket láthatunk? Hogy látod, miben segít a fogyatékkal élőknek a művészet?
- Különös módon pont akkor keresett meg Sarkadi Eszter egy ilyen fesztivál ötletével, amikor magam is ezen gondolkodtam. Az Artus szellemisége és tere azt sugallja, hogy ott építsünk, ott alkossunk, ott motiváljunk, ahol frissesség, erő, új szellemiség van és a teljességgel való kapcsolat hiteles. A múlt évben elkezdtük az Arccal a halnak nevet viselő, új generációt támogató programunkat. Idén a fogyatékkal élő és ép művészek közös gondolkodásából fakadó alkotásokra is hangsúlyt fektetünk. Figyelmet fordítunk arra, hogy az akadálymentesített stúdióban a fogyatékkal élő nézők is a legnagyobb számban találkozhassanak ezekkel a különleges alkotásokkal. A fesztivál programja most alakul. Lesz zene, színház, tánc, film, kiállítás és nyitott beszélgetések az alkotókkal, előadókkal. Látni fogjuk, hogy ezen a területen olyan magas kvalitású művészek vannak, mint az épek világában. Azt gondolom, hogy a teljesség lehetősége mindenkiben megvan. Látni fogjuk, hogy vannak, akik az élet adta nehézségek és korlátok ellenére kreatív, gazdag, teljes, inspiráló és mindenki számára példaértékű életet élnek.
hírlevél
