Pedig a magyar cím tündérmesét ígér: milyen rögös úton jutott el Havannából az utcai táncpárbajok kiskirálya a fényes brit királyi opera színpadára. Arra pedig nem utal, amire a film alapjául szóló önéletírás, a Nincs út hazafelé (No Way Home) című könyv igen, hogy van-e innen visszaút egy olyan helyre, ahol igazán jól érzi magát: Kubába. A hazájába. Ahonnan mindenki menekül, ahol lehet, hogy elveszik a villanyt az éjszakai buli közben, de elevenek az emberi kapcsolatok, és körülveszik a szerettei. Pedig sokkal inkább ez a film alapkérdése. A film eredeti címe a magyarnál jelentésesebb:
Yuli – apja adta Carlos Acostának ezt a becenevet, és az afrikai harcos isten, Ogun fiának nevével együtt a megváltó szerepét is ráhelyezte.
Mivel azonban ez nem önként vállalt szerep, Yuli egészen sokáig átokként éli meg tehetségét. A fordított Billy Elliot-sztoriban a kis főhős a gondolattól is retteg, hogy a focilabdát harisnyára cserélje, és még akkor sem képes azonosulni a balettsztár szerepel, amikor a Royal Ballet szólótáncosi szerződést ajánl az akkor 17 éves táncosnak. Carlos Acosta történetének pontosan azért van súlya, mert nem az önmegvalósításról szól, hanem arról a közösségről, amit képvisel. Az egész életét kamionsofőrként tengető, sőt ártatlanul börtönbe zárt karizmatikus apáról, a fehér anyáról, akinek le kellett mondania az egyetlen adódó lehetőségről, hogy elhagyja Kubát egy jobb élet reményében, a világosbőrű lánytestvérről, aki beleőrült a bezártságba, és azokról az apai felmenőkről, akik évszázadokon keresztül rabszolgasorban éltek.
„350 év rabszolgaság nyomot hagy az emberen”
– valahogy így szól a film egyik tételmondata, természetesen az apa szájából, aki puszta jóindulatból beletaszítja fiát egy másik – jóllehet csillogóbb – rabszolgaságba.
Út a királyi operába (Fotó/Forrás: Cirko Film)
Itt rablánc helyett balettcipő szorít, cellák helyett pedig a szigorú menetrend és a balettrúd korlátozza a szabadságot. A film könnyen olvasható szimbólumai is végig ezt sugallják: balettóra közben is a szabadban repkedő madarak lépteit fürkészi, a véletlenül felfedezett, elhagyatott építészeti remekmű, a valaha volt színházi komplexum kupoláján beáradó fénysugarak pedig rácsként vetülnek a falra. A film egyik legnagyobb erénye a kubai élet kétarcúságának hiteles bemutatása. Látjuk, hogy a mélyszegénység ellenére mennyi szín és élet bújik meg a szobakonyhás lakásokban, hogy még közösségben élnek az emberek, szemben az esős Londonnal, ahol a fiatal Acosta magányosan kénytelen viselni a balettel járó terhet.
Acosta története ebből a szempontból rokon Szergej Polunyinéval, akiben hasonló belső konfliktus zajlik. A róla szóló, Dancer című dokumentumfilm alapkérdése ugyanez: feloldoz-e a balett fénylő világa? Van-e értelme naphosszat a balettrúd mellett nyújtani a szülők álmát beteljesítve, akár a család szétesése árán is? Míg azonban Szergej Polunyin a szerhasználat és a botránykeltés útjára lépett, addig Acostát egy sokkal szelídebb karakterként ismerjük meg, aki soha nem süllyedt olyan mélyre, ahonnan ne tudott volna "jó útra" térni.
Út a királyi operába (Fotó/Forrás: Cirko Film)
Ebben a bivalyerős apakarakter (Pedro Acosta - Santiago Alfonso) mellett a lágy és melegséget sugárzó balettmesternőnek (Maestra Chery - Laura De la Uz) is nagy szerepe van. Míg Polunyin esetében az apahiány hangsúlyos elem volt, addig itt épp ellenkezőleg: az apa jelenléte nagyon erős, talán túlontúl is. A film jó arányérzékkel helyezi egymás mellé apa és fia igazságát, ami a film egyik csúcspontján heves vitában feszül egymásnak. A drága holmikban hazatérő fiú az otthoni kosztot jólesően kanalazván honvágyról panaszkodik a családnak, mire az apa fegyelemre inti: „felejts már el végre minket!”. A mesternő az, aki ezt a keménységet ellensúlyozni tudja szeretettel, aki gyerekkorától fogva nyomon követi Yuli pályáját, és minden kiugrási kísérletéből gyengéden visszatereli a balettrúd mellé. Aki a legnagyobb társulatok felé fordítja a fiú dacos arcát, és akire Acosta hallgat, mert valahol otthonra talál benne.
A legnagyobb világsikerek sem hoznák meg azonban a katarzist és megelégedettséget, ha a főszereplő nem tudná megvetni a lábát a hazai földön. Erre pedig válaszként szolgálnak a filmen végigvonuló táncos snittek, amelyekben az önmagát alakító Acosta saját társulatának táncosaival viszi színre életét. (Carlos Acosta nyugdíjba vonulása előtt megalapította az Acosta Danza társulatot, és táncakadémiát nyitott Havannában.) Ezek a látványos szcénák olykor kissé szentimentálisak és a klisések, ugyanakkor izgalmas réteget kölcsönöznek az alapvetően játékfilmes eszközökkel operáló mozinak. Arról nem is beszélve, hogy a felnőttkori önmagát alakító Acosta tekintete milyen beszédes.
Út a királyi operába (Fotó/Forrás: Cirko Film)
„Csak keményen és finoman”
– szól oda Acosta egykori balettiskolájába visszatérve az egyik gyerekkori énjére hasonlító balettnövendéknek, aki a példaképét látja benne. Ez a kétpólusúság az, ami miatt a mai napig érvényes műfaj lehet a balett, és amibe a fehér mellé Acosta és úttörő afroamerikai társai – lásd Arthur Mitchell, Misty Copeland, Michaela DePrince, stb. – immár sötétebb árnyalatokat is felfestettek.
hírlevél
