– Hogyan találkoztál a flamencóval? Már gyerekkorodat is átszőtte a tánc?
– Különleges a helyzetem, hiszen egészen kicsi koromban ismerkedhettem meg a flamencóval, annak ellenére, hogy a családunkban nincs spanyol vonatkozás, és a 90-es években Magyarországon, nem csak a flamencóról nem tudták még, hogy eszik-e vagy isszák, de nagyon sok más műfaj is még ismeretlen volt. Mégis a sors így akarta.
Édesanyám, Lippai Andrea, a Győri Balettnál táncolt már 6 éve, mikor rosszul érkezett egy spárgaugrásból, elrepedt a lábközépcsontja, ennek ellenére még öt előadást így kellett végigcsinálnia.
Az akkori kilátástalan helyzetéről szerencsére elvonta a figyelmét, hogy kiderült, úton vagyok. Ő döntött úgy, hogy marad a táncművészet területén, és dacolva a nehézségekkel, önerőből, sok-sok év munkájával átképezte magát. Így én őt már mint flamenco táncos ismertem meg. Az is igaz, hogy kislányként természetesen balettot is tanultunk tőle, én is és a húgom is, aki szintén a táncművészetet választotta. Nálunk ez valamiféle vírus lehet.
Pirók Zsófia Táncmelodikák előadásáról az alábbi linken olvashatnak bővebben, ahol jegyeket is vásárolhatnak, a Pesti Vigadó Facebook oldalán pedig játszhatnak is jegyekért!
– Mi volt az a pillanat, amikor rádöbbentél, hogy ezzel szeretnél foglalkozni hivatásszerűen?
– Érdekes, mert ez tényleg egyetlen ponthoz köthető, és ez az volt, amikor kiderült számomra, hogy a spanyol felsőoktatási rendszerben, a táncművész képzésben létezik olyan, hogy flamenco szakirány. Magyarországon tartott egy intenzív egy hetes kurzust Carmen Segura táncművész, aki felfigyelt rám, és anyukámnál érdeklődött a terveimről. Kérdezte, hogy nem gondoltam-e rá, hogy ezzel komolyabban is foglalkozzak. Édesanyám mondta, hogy már gondolkoztunk rajta, de tanácstalanok vagyunk, hogyan induljunk el ezen az úton. Ő ekkor azt javasolta, hogy próbáljak meg felvételizni a sevillai Conservatorio Profesionalde Danza intézményébe. Egy csapásra világossá vált minden.
A gimnázium utolsó két évét egy év alatt fejeztem be, hogy minél előbb felvételizhessek. A táncnál ugyanis minden"elvesztegetett" évnek nagyon nagy súlya van ám. Leérettségiztem, kimentem Sevillába és felvettek. Egyből a harmadik évfolyamba. Így ott is tudtam ugrani 2 évet.
– Mesélnél egy kicsit a spanyolországi, sevillai egyetemi élményeidről? Milyen érzés volt belecsöppenni egy ennyire autentikus környezetbe?
– Az elején olyan érzés volt, mintha kitettek volna a Marsra. Spanyolul tudtam annyira, hogy én ki tudtam fejezni magam, de amikor a hadaró andalúz akcentussal a fiatalok helyi szlengjével az osztálytársaim válaszoltak egy kérdésemre, akkor bizony ketté állt a fülem.
Kezdetben egy szuvenírboltban kaptam állást, ahol nem engedték, hogy leüljek, mondván, nem tesz jót a boltnak, ha valaki benéz és azt látják az eladó ücsörög. Egész délelőtt ott voltam, majd fél órám volt, hogy ebédeljek és átérjek az iskolába, átöltözzek, bemelegítsek, majd délután négytől este kilencig óráink voltak.
December 28-án Pirók Zsófia és a Melodika Projekt Táncmelodikák előadását láthatják a Pesti Vigadóban. A részletekért kattintson>>>
Első albérlet, idegen nyelv, idegen ország, idegen szokások, első munka, ismerkedés az Euróval...szóval mindez sokkal nehezebb volt, mint maga a tánc. De aztán épp úgy, ahogy a kisgyerekek, valahogy egyszer csak elkezdtem olyan szavakat használni, amiket előtte nem is tanultam,
Négy évet éltem kint, majd két évig ott is, itthon is. Eléggé beilleszkedtem, és megszerettem az ottani életem. Egy idő után már tanítottam külföldi fiataloknak, majd felnőtteknek is, fellépéseim voltak a helyi flamenco tablaókban és szoros barátságaim is szövődtek. A két év alatti ingázás alatt viszont egyre több lett a hazai felkérés, úgyhogy bár még most is két irányba húz a szívem, jelenleg Magyarországon alkotok, tanítok.
Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható>>>
hírlevél
