Arthur Michell 1934-ben született Harlemben egy ötgyerekes család sarjaként, egyszerű szülők gyermekeként. A középiskolai tanára látta őt táncolni és tanácsolta neki, hogy felvételizzen a manhattani High School of Performing Arts táncképzésére. Így is tett, ahova felvételt nyerve olyan keményen dolgozott, hogy egyszer nyújtás közben elszakadtak a hasizmai, ami miatt kórházba került. Hamarosan azonban már színpadra állt az iskola modern táncegyüttesével, és saját koreográfiákkal is kísérletezett. 18 éves volt, amikor elkezdett a nagyhatású Mr. Shooktól, későbbi társulatalapító társától tanulni, aki bíztatta, hogy bőrszíne ellenére foglalkozzon a klasszikus balettel. Szorgalma meghozta a gyümölcsét: érettségi után ösztöndíjat nyert a New York-i American Ballet iskolájába, ahol annak ellenére a balett szakot választotta, hogy gyakorlatilag semmi szerep nem volt a balettirodalomban, amit feketeként kilátásba helyezhetett volna magának. Tanulóévei alatt táncolt modern darabokban és fellépett a Broadwayen, valamint egy európai turnéra is eljutott a John Butler Dance Theaterrel, ahol látta valaki, aki meghívta őt a City Ballet 1955-56 szezonjára. Mivel gyorsan tanult, gyakran alkalmazták beugróként, debütálása is így történt egy fontos és szép szerepben, Balanchine Western Symphony című koreográfiájában, ahol az éppen filmet forgató Jacques d’Amboise-t helyettesítette.

A társulatnál töltött időszak alatt (1956-1968) táncosként két Balanchine-darabbal írta be magát az amerikai tánctörténetbe: az Agon címűben egy rendkívül nehéz pas de deux-t táncolt Diana Adamsszal, amit Blanchine kifejezetten rájuk, és a fekete-fehér kontrasztra koreografált. Ez hatalmas vakmerőség volt akkoriban a koreográfus részéről, mindenki ellenezte, mégis hatalmas siker lett.

Öt évvel később a Szentivánéji álom magasan repkedő, forrongó és csúnya Puck szerepét osztotta rá Balanchine, ami olyan jól sikerült, hogy Michellt élete végéig ezzel a szereppel azonosították. Egyik utolsó szerepét szintén egy Balanchine-koreográfiában, a meggyilkolt Martin Luther King emlékére létrehozott Requiem Canticles-ben táncolta. Egy évvel később, 1969-ben megalapította a Dance Theater Of Harlemet barátjával és mentorával, Karel Shookkal. Az első fekete klasszikus balett társulat igazgatójaként a financiális problémák ellenére is komplex művészeti koncepció dolgozott ki és vitt végig egy olyan, 18. századi európai, arisztokratikus műfajban, ahol feketéknek nem volt helye. Egy idén januárban készült interjúban a kérdésre, hogy mit tart legnagyobb sikerének az életében, azt mondta:

A kétezres évek elején komoly financiális gondokkal küzdöttek, ami miatt 2004-ben kénytelenek voltak beszüntetni a társulatot és a hozzá kapcsolódó iskola működését, 2012-ben azonban csökkentett üzemmódban visszatértek és ma már rendszeresen lépnek fel a City Centerben, az iskolának pedig több, mint 300 növendéke van. Társulatvezetőként nemcsak az olyan, sokat mellőzött baletteket élesztett újjá, mint Fokine Seherezádéja vagy Valerie Bettis darabjai, de bátorította a fiatal fekete koreográfusokat (Louis Johnson, Billy Wilson), hogy hozzanak létre úgy darabokat a táncosaik számára. Munkásságát számos díjjal is elismerték: 1971-ben Capezio-díjat, 1975-ben a neves Dance Magazine díját, 1993-ban a Kennedy Center elismerését kapta meg, New York városától pedig Händel medált kapott.

(forrás: nytimes.com)