- Minek a hatására kezdtél táncolni?
- Mindig is erős késztetést éreztem arra, hogy átadjak valamit magamból az embereknek. Ezért több műfajban is kipróbáltam magam, a tánc mellett írással is foglalkozom, és a színészet is érdekel. A diplomám is az előadó-művészetekhez kapcsolódik, színháztudomány mesterszakot végeztem. Úgy hozta az élet, hogy a Mozgássérültek Állami Intézetében kaptam kollégiumi helyet az egyetemi éveim alatt, ahol már akkor működött az Artman Egyesület keretében a Tánceánia nevű csoport, ahova bekapcsolódtam. Itt félig terápiás, félig művészi, alkotó jellegű munka folyik, rengetegféle mozgástechnikát sikerült itt elsajátítanom. 2012-ben csatlakoztam a Bóta Ildikó, Gál Eszter és Kálmán Ferenc vezette csoportba, és azóta nagyon sok helyen megfordultunk az előadásainkkal.
- Hogyan készültök egy új darabra?
- A koncepció a közös alkotómunka közben születik meg. Először az előadás vázát, a struktúrát rakjuk össze, majd ezt kontakt improvizációra épülő, kötetlen mozgássorokkal töltjük ki. Ez azért lehetséges, mert a csapat nagy része viszonylag régóta táncol, sok-sok előadás áll mögöttünk, ezért már mindenkinek van egyfajta magabiztossága a színpadon, és egymásra is könnyen rá tudunk hangolódni.
"Korlátlan korlátoltság" a Trafóban
Az Artman Egyesület március elsejei, noPARA című estjéről bővebben ide kattintva olvashat.Ide kerül a keretes szövege.- Aki nem látta még az előadásotokat, az talán nehezen tudja elképzelni, hogyan tud táncolni az, aki kerekesszékes. Szerinted mi az, ami miatt az előadásotokat jogos táncelőadásnak nevezni?
- Ez is mozgásművészet, csak mások a kifejezőeszközeink. De azt hiszem, ugyanolyan értékű, mint egy konvencionális táncelőadás, csak időnként még izgalmasabb dolgok is ki tudnak sülni belőle, mert mi nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ott, az adott pillanatban szülessen meg valami lényegi. Ez az élmény a nézők számára is nagyon erős tud lenni. Nekem mint előadónak is mindig az a legfontosabb, hogy színházi értelemben jelen legyek, minél inkább betöltsem a teret a jelenlétemmel.
- A Beszélj rólam című darabotok leírásában az áll, hogy szeretnétek bizonyos tabukat ledönteni. Mire vonatkozik ez?
- Ebben a darabban egy hozzám hasonló állapotú fiatalemberrel, Bruckner Csabával, egy táncossal, Szombath-Nagy Andreával és egy színésszel, Kövesdi Lászlóval játsszunk. Mészöly Andreával, a darab rendezőjével azt vizsgáljuk, ahogy a társadalom bizonyos határokat szab a fogyatékossággal élő embereknek. Ez fizikailag is megjelenik színpadon, akárcsak abban, ha ránk néznek a nézők, akár jelképesen azáltal, hogy a színpadon téglákból kialakítottunk egy kört, ami a darab folyamán átalakul. Az előadásban használjuk a Létszomj című írásomat is, amiben azt a vágyamat fejezem ki, hogy társadalom ne nyomjon el, vegyék észre, hogy én is itt vagyok az éterben. A darabban tehát azt keressük, ahogy a határ küszöbállapottá transzformálódik.
- Mit jelent ez pontosan?
- A neves német színházesztéta, Erika-Fischer Lichte ezt a liminalitás elmélettel szemléltette. Egy rövid példával élve arról van szó, hogy ha az emberek meglátnak minket – akár a való életben, akár a színpadon – először visszahőkölnek, aztán a darab során olyan fizikai és verbális utalásokkal élünk, amelyek hatására egy kicsit közelebb mernek merészkedni és kialakul egy személyesebb kapcsolat köztünk és a nézők között. A való életben ugyanígy van egy néző–nézett viszony a mozgássérültekkel kapcsolatban.
- Ez egy erős kitárulkozás, és nagy bátorságra vall, hogy ezt bevállalod. Te hogy éled meg ezt belülről?
-Nálam ez már szinte átalakult szükségállapottá. A tánc legnagyobb hozadéka számomra, hogy az embereknek fel tudok mutatni magamból valami lélekdarabkát, ami elgondolkodtatja őket, hatással van rájuk. És azért, hogy ezt minél hitelesebben tudjam átadni, két éve szólódarabjaim is vannak.
- Most is szólóelőadásra készülsz?
- Igen, Varga Krisztinával dolgozunk együtt. Ez az előadás már fizikailag is nagyobb kihívások elé állít, hiszen az eddigiekhez képest sokkal több kötött mozgássor, valódi koreográfia lesz benne. Azt hiszem, ez a táncos fejlődésemben is egy nagy lépcsőfokot jelent.
Tóth Károly 1987-ben született Szegeden. Az ELTE BTK Történelem alapszakát Színháztudomány minorral végezte, majd diplomát szerzett a Károli Gáspár Református Egyetem Színháztudomány mesterszakán. Jelenleg a Nem Adom Fel Alapítványnál dolgozik mint tapasztalati szakértő. 2007-től a Tánceánia együttesnél táncol, szerepelt 2010-ben a Paralel című darabban, 2011-ben a Bóta Ildikó rendezte Vonulat-offenzívában és a Beszélj hozzám című darabokban, és játszik az ugyanebben az évben elkészült Beszélj rólam című darabban, amit Mészöly Andrea rendezett. 2014-ben elkészítette első szólóelőadását a Lehetőségek útjai címmel, amit a SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztivál versenyprogramjába is beválogattak. 2014-ben a Trafóban mutatták be az Artman Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület PARAdogma című estjén az Álompartot, majd 2015-ben Gyulavári Ágnes koreográfiájában, a KÉTség című darabban szerepelt. Ugyanebben az évben a Trafóban a ParaMorfózis két koreográfiájában is látható volt táncosként. 2015 októberében Bóta Ildikó koreografált neki szólót PURE címmel, amit az RS9 OFF Fesztiválon mutatott be. 2013-ban drámaíróként beválogatta a La femme az 50 tehetséges fiatalt támogató mentorprogramjába, 2014-ben a Paraszupersztár elnevezésű tehetségkutatón második helyezést ért el. További információkért kattintson ide!