- Azért a témaválasztás, mert nehéz volt a gyermekkorotok?

- Góbi Rita: Ellenkezőleg. Pont azért merült fel ez a téma, mert nagyon is jó volt. Ösztönösen jött ez a téma, adódott a szituáció abból, ahogy a két zenész, Tóth Móni és Gyulai Csaba, jelen vannak a színpadon velem, a táncossal.

- Tóth Mónika: Ez főképp Rita ötlete volt, mivel az elején inkább kísérleteztünk. A kiindulópontom inkább az volt, hogy fogalmazzunk meg jó karaktereket és gesztusokat nemcsak zenével. Bár  önmagában ez a zenei felállás is különleges, mivel a barokk zenében  csembaló vagy lant adja  a basso continuonak nevezett kíséretet általában, most viszont ütőhangszerek és gadulka lesz a continuo szólam. Ekkor Ritának bevillant, hogy ez a szimbolikus hármasság a színpadon visszavezethető a szülő-gyerek kapcsolatra. Ahogyan elkezdtük egyre jobban kidolgozni a részleteket, az affektusok is megszülettek csak egy másfajta tematika szerint. A szülők zenélnek, a gyermek táncol.

- GR: Móni a zenei tételeket gondosan elemezte, körülírta. Amikor  kidolgoztuk egy-egy zene hangulatát és kontextusát, én hozzátettem a karaktert, azt, hogy miképpen lehet ezt a mozgással közvetíteni és milyen ott az alapállapotom. Ezután megvoltak a mozaikok, amelyekből kialakult az összkép.

- Hogyan találkoztatok?

- TM: Miszlán, ahol a régi zene nyári egyetemet szervezem a Nemeskéry kastélyban (http://miszla-art.hu/Zeneikurzusok/miszla-barokk-regi-zene-akademia/), kaptam egy felkérést, hogy alkossak meg egy hegedű-tánc duettet. Gyulai Csaba, akit régóta ismerek, ajánlotta Ritát, és elmentem őt megnézni az Érintésekben. Annyira megfogott, hogy az előadás közben csak rá és a szuggesztív táncmódjára tudtam figyelni. Aztán a duett helyett trió lett. Rita az első próbáinkon csak a sarokban ült, míg én zenéltem, és onnan ismerkedett a világommal.

- GR: Igazából nagyon hosszú ideig csak hallgatni tudtam ezt a világot. Meg akartam érteni, hogy én hol vagyok ebben.

- TM: Kicsit furcsa is volt, mert úgy éreztem magam, mint aki vizsgázik: órákig hegedültem, és Rita csak ült, és ráadásul Csaba sem tudta még, hogy mit doboljon a barokk zenémhez. Éreztem, hogy ezért a bizalomért meg kell dolgoznom. Eközben látszott Ritán, hogy mindenféle képeket gyűjt magában, vizionál, ezért bizakodtam.

- Lehetséges, hogy zene és a tánc teljesen egyenrangúan van jelen a színpadon?

- GR: Az számomra meghatározó, hogy a zenész is ott legyen velem, akkor együtt vagyunk, és nemcsak messziről követek egy felvételről bejátszott zenét, hanem a zene együtt születik a tánccal.

- TM: Miért ne lehetne egyenrangú? Ha nem lenne egyenrangú, akkor aszimmetria alakulna ki. Ha egy mozdulat másképp ér véget, mint a próbákon, akkor mi is másképp tudunk reagálni rá, hiszen jelen vagyunk. Mindhárman szerves részei vagyunk a játéknak.

- Miképpen lesz valakiből szülő?

- TM: Szimbolikusan. Öleléssel.

- GR: Móni nagyon jól ismeri ezeket a darabokat és a miértjüket. Nekem ez inspiráló, mivel így én is tudom, hogy melyik mozdulat honnan jön. Ez közös bennünk.

- TM: Hasonlóan működik a belső vizuális világunk, mindketten képekben gondolkodunk.

- Mit láttok kihívásnak az előadásban?

- TM: Azt szeretném, hogy megszólítsa az emberek szívét.

- Ki tudnál emelni néhány zenedarabot, amit hallhatunk (és láthatunk)?

- TM: Próbáltam olyan darabokat választani, amelyek erős karizmával rendelkeznek. Játszunk ismert barokk zeneszerzők műveiből, mint Bach, Vivaldi,  Corelli, Monteverdi, Haendel vagy Couperin, de lesznek kevésbé ismert szerzők is, mint Matteis, Playford, Pandolfi Mealli vagy Biber.

- Milyen végigmenni zenével ezen a folyamaton?

- GR: Egész életemben mindig visszamentem a gyerekkoromhoz, mindig visszacsatolok a gyökerekhez, és az egész darab így épül fel. Van egyfajta spirál, ami egyre intenzívebb, majd hirtelen visszapottyanok és visszamegyek a szülőkhöz.

- TM: Igazából az egész életünk kérdésekkel teli: ki is vagyok valójában? Elfogadnak-e úgy, ahogy vagyok? Szeret-e mindenki? Kell-e hogy szeressen mindenki? El tudom-e fogadni, hogy nem mindenki tud szeretni? Itt kapcsolódok ahhoz, amit Rita mondott az imént, hogy az ember sokszor visszatér a gyökereihez. Azt gondolom, hogy a gyermekkorra való visszaemlékezés egyfajta mágia, ha az ember nem távolodott el tőle nagyon.

- Neked Rita milyen volt a barokk zenére táncolni?

- GR: Ha már megemésztettem egy adott zenét, akkor nem befolyásol - bár ez lehet, furcsán hangzik. Kezdetben, amikor még csak ültem és hallgattam a zenét, akkor még nem tudtam volna őszintén és hitelesen megmozdulni. Nagyon precíz a zene, ezt imádom. Ha ilyen cizellált, akkor nekem is adott a feladat, hogy kidolgozzam a mozgást úgy, hogy az szabad is legyen, de mégis nagyon pontos. Lehet, hogy azért is született meg a Szemünk fénye, mert a múltamra utalt valamilyen szempontból. Amikor utaztam vissza gondolatban, akkor értettem meg, hogy ez a gyerekkor, amihez egy bizonyos tánc-stílus kapcsolódik. A zene folyamán különböző pedig különböző táncstílusok fognak megjelenni, amelyek különböző életszakaszokat szimbolizálnak.

- TM: Fontos elmondani, hogy a historikus barokk tánc nem volt cél a darabban, annak ellenére, hogy én autentikus barokk hegedűn játszom a zenét. Igaz, hogy rengeteg korhű, rendkívül kidolgozott táncleírás maradt ránk, mégsem akartunk táncokat rekonstruálni. Az előadás egy olyan utazás, ami arról szól, ami mindig aktuális: milyenek is vagyunk mi, emberek. A három szereplő pedig szimbolikus egységet képvisel számomra: tánc - dallam -ritmus, mint egy tökéletes forma: a háromszög.

- GR: Mindegyik erősen érzelmi kifejeződésű. A táncot úgy tapasztalom, hogy az érzelmekre hat, nem a gondolati síkot támadja meg.