- Dienes Valéria Szekszárdon született 1879-ben, ekkor még Geiger Valériának hívták. Rokona Babits Mihálynak, együtt is nőttek fel. Családja haladó szellemiségű volt, az édesanyja pedig nagyon erős személyiség, ösztönözte a lányát, hogy tanuljon. A leányiskola és a gimnázium elvégzése után egyetemre jelentkezett, a második olyan évfolyam tagja lett, ahol már nők is tanulhattak. Nagyon furcsa szakpárosítást választott: matematika és fizika voltak a tanári tárgyai, filozófia és esztétika pedig az egyetemi tárgyai. Külön engedéllyel megkapta a lehetőséget, hogy a valóságelméletekről írva a négy különböző tárgyat összefogja, így doktorált a budapesti Pázmány Péter Egyetemen. Iskolai tanulmányai alatt gyermekpszichológiai műveket is fordított, ami később fontos szerepet játszott a pedagógiai érdeklődése szempontjából. Sokrétű tanulmányai mellett a Zeneakadémiára is járt zeneszerzést tanulni. Olyan sikeres volt a doktorátusa, hogy meghívást kapott a Sorbonne-ra, ahol filozófiát hallgatott Henri Bergsontól, akinek a Nevetés című művét és további írásait is lefordította. Dienes Valéria Párizsban megnézte Isadora Duncan egyik előadását, a táncosnőt, aki 1902 áprilisában életében először önálló műsorral Magyarországon lépett fel az Urániában. Nagy sikert aratott az est, Isadora Duncan elhagyta Magyarországot és világhíres lett. Valéria itthon valószínűleg nem látta a művész fellépését, de Párizsban elementáris hatással volt rá a szabadtánc és Duncan előadásmódja. Valami teljesen új dolog állt össze a fejében és azt mondta, hogy ami ott a színpadon történik, az mindannak az igazolása, amit ő tanulmányai során a valósággal kapcsolatban gondolt és tapasztalt. Valéria egyik barátnője előállt a gondolattal, hogy mi lenne, ha az egyetem mellett valamilyen testmozgást is végeznének. Kiderítették, hogy egy kiürített színházteremben van egy félig meddig
titkosan működő táncstúdió, itt Isadora Duncan bátyja, Raymond Duncan tanított. Így az utolsó szemeszterét a Sorbonne-on filozófiai tanulmányokkal töltötte, mellette pedig rendszeresen táncolt. Mikor 1912-ben hazatért Magyarországra Dienes Valéria, szívesen folytatta volna a nyugaton megkezdett tánctanulmányait, erre barátai is biztatták, de ő szégyellte, hogy diplomás nőként ilyen, akkor a századfordulón alantasnak számító tevékenységgel foglalkozzon. A tánc erkölcstelen dolognak számított, hiszen egészen 1948-ig ez a művészet a Belügyminisztérium erkölcsrendészeti osztályához tartozott és csak ezután került a kulturális tárcához.

- Nagy lehetett a különbség a korabeli Párizs és Budapest között a modern tánckultúra ismertsége és elismertsége tekintetében.

- Ez így van, épp ezért eleinte a környéken lakó gyerekek és felnőttek számára indítottak táncórákat, Valéria zongorán kísért és táncot oktatott. Ez a tevékenység egyre jobban fejlődött, kapcsolat alakult ki a gödöllői művészekkel, az Iparművészeti Iskolával, tehát mindazokkal a haladó értelmiségi intézményekkel, amik a századfordulón számítottak a kulturális életben. A tanítványok elkezdték kérlelni Valériát, hogy legyen nyitottabb, nyilvános az iskola, de mivel ő szégyellte, így az egyik barátnőjének, Bertalan Verának a neve alatt indult be 1915-ben az első nyilvános iskola. Ugyanebben az évben jelent meg az első moderntánc elméletet rögzítő cikk Művészet és testedzés címmel. 1917. április elsején nagy bemutatkozó előadást rendezett az Orkesztika Iskola az Uránia Színházban.

- Pontosan mit takar az orkesztika, mint táncstílus. A szabad tánc műfaja hogyan kapcsolódik a valóság filozófiai vizsgálatához, Dienes Valéria elméleti munkásságához?

- Az orkesztika szó maga annyit jelent, hogy a mozdulatok művészete és tudománya. Az orkesztika szó jelentése magában hordozza annak az ősi kornak az emlékét, amikor a művészetek még nem voltak szétválaszthatók a tudományoktól. Dienes Valéria életművén belül az orkesztika három dolgot jelent, egyrészt jelent egy stílust, ami a századfordulós szabad tánc stílusában született, a duncani vonulatot követve a lehető legtermészetesebb emberi mozdulatokat próbálja koreográfiai és tanítási nyelvként értelmezni. Másrészt kialakított egy saját alkotói metódust is. Az Orkesztika Iskola életében több alkotói ciklus volt megfigyelhető, Dienes Valéria jó néhány tanítványa a korai, szabad táncos stílust vitték tovább és tanították a nyolcvanas évekig. Harmadszor az orkesztika egy elméleti leíró tudomány is, táncelmélet, amely megpróbálja vizsgálni, összegyűjteni a mozdulatok tárházát, lejegyezhetővé teszi a táncot. Itt kapcsolódik össze a valóságelmélet és az orkesztika. Ez a rendszertan 1912-től 1944-ig a gyakorlati munkával egybekötve folyamatosan fejlődött. Miután betiltották a műfajt, 1949-től Dienes Valéria írásban dolgozott tovább az elméleten, majd fia, Dienes Gedeon folytatta a munkát, ma pedig én foglalkozom ezzel a kutatással, hagyománnyal. Az orkesztikai kutatások hasonlítanak a kor másik nagy magyar táncosának, Lábán Rudolfnak a táncelméletére. Ez a két elméleti iskola létezett a korszakban.

- Az orkesztika mint szabad tánc műfaj a mozdulatok természetességét és a személyes felfedezését hirdeti, ugyanakkor az orkesztika mint elmélet a rendszerezésben és a leírásban hisz. Nincs ez a két alapelv egymással ellentétben?

- Ugyanazzal a metódussal különböző fokig juthattak a tanítványok. A szabadságnak az élménye már abban is megmutatkozott, hogy mindenki megválaszthatta, hogy milyen szinten akar foglalkozni az orkesztikával. Ha valaki csak testmozgásra vágyott, az is megtalálta a számítását, ha valaki szeretett volna művésszé válni, akkor végigcsinálta a stúdiumokat, és ha valakit az orkesztika tudományos szintje is érdekelt, az elhaladhatott akár ugyanezen az úton a tudományig. Az orkesztika gyakorlati és elméleti szintjét nem tanították külön, hanem több és több lehetőség, ismeretanyag adódott, ahogy az ember haladt előre a fejlődésben, tehát ugyanazzal a metódussal tanítottak minden szinten.

- 1935-ben egy ezerszereplős előadást mutatott be az iskola a Városligetben A gyermek útja címmel. Meddig, hová fejlődött az iskola, és mennyire volt közismert a tevékenysége?

- Ünnepelték az 1917-es bemutatkozó előadást, a táncművészeti irányzat megszületését és nagyra értékelték a pedagógiai munkát is. Nagy siker volt ez az est az Urániában. Iskolaalapítóként Madzsar Alice, Szentpál Olga, Kállai Lili, Berczik Sára és sokan mások indultak el ezen az úton. Sok iskola nőtte ki magát, nagy-nagy népszerűségnek örvendett a műfaj. Ha a mához viszonyítjuk, akkor a fitness, wellness, a jóga, küzdősportok, néptánc, salsa, zumba és mindaz a terület, amit ez a sok mozgási lehetőség lefed, azt a századelőn szinte teljes egészében a mozdulatművészet képviselte. Nagyon széles tömegbázisa volt a műfajnak, természetesen voltak megtorpanások, mint az első világháború időszaka vagy a gazdasági válság, ami visszavetette valamennyire a keresettségét, a fejlődését. Az Orkesztika Iskola kialakított a harmincas évekre egy szisztémát, amit úgy neveztek, hogy Orkesztikai Társaság. Vagyis a központi intézeten kívül létezett még hét nagy iskola. Ezen túl bekapcsolódtak haladó szellemiségű reformpedagógiai iskolák, mint a Ranolder Intézet, Sion Intézet, az Új Iskola programjába is. Így jött össze az a sok-sok növendék, akikkel meg lehetett valósítani egy ezer szereplős mozgásdrámát a Városligetben egy szabadtéri színpadon. Dienes Valéria művészeti pályáján az 1924-25-ös év - amikor visszatér a száműzetésből - fordulatot hoz: előtte főként egyéni koreográfiákat készített, majd visszatérésétől a közösségi táncműfajok, az úgynevezett mozdulatkórusok felé nyitott. Ez egy nagyon érdekes metódus: A gyermek útja mindössze két összpróbával került színre, mert az egyes iskoláknak a hétszintes színpad emelvényen ki volt jelölve az a terület, ahol mozoghattak, kivágták kartonpapírból azt a felületet, a papíron a növendékek megtanulták a rájuk vonatkozó koreográfiai részt, majd az ezer szereplő egy délután találkozott először és utoljára, mindenki táncolta a saját koreográfiáját, így állt össze a nagy mű.

- Miért és hol töltötte emigrációs éveit Dienes Valéria?

- 1919-ben, mint minden haladó értelmiségi, Dienesék is részt vettek a kommün munkájában. Dienes Pál budapesti egyetemen tanított, mivel más jelentkező nem volt, ő vállalta az egyetemi népbiztos szerepét, amikor megbukott a kommün, menekülnie kellett, s mint jó feleség Dienes Valéria követte a férjét. Így jutott el Valéria újra Raymond Duncanhez, egy évig éltek Duncan kolóniájában. Nyáron Nizzában, télen Párizsban laktak. Németországon keresztül először Pápára, az édesanyjához tért haza Valéria, később az Új Iskola igazgatónője hívta meg tanítani. Dienes Valéria táncoktató tevékenységét háromszor is betiltották, először a kommün miatt. Másodszor 1925-ben, mikor megalakult a Testnevelési Főiskola, ekkor a mozdulatművészeti iskolák munkájában mint széles bázisú műfajban konkurenciát láttak. Született egy rendelet, ami megtiltott mindenféle tánc- és tornatanítást főiskolai végzettség nélkül. 1928-ra az iskolák összefogásának és tiltakozásának nyomán módosították ezt a rendeletet. Ekkor megalakult a Mozgáskultúra Egyesület, az arisztokrata tagok segítségével kiharcolták, hogy állami diplomát kaphassanak a mozdulatművészetet tanítók is. 1929-ben indult és 1949-ig működött ez az állami képzőintézmény-rendszer, az alapképzést a mozdulatművészeti iskolákban tanulták meg, majd központi tanfolyamon folytatták tovább a növendékek, végül állami szakvizsgát tettek.

- Volt ennek az iskolának egy amatőr vonulata, a klubéletszerűen, szórakozásként folytatott tevékenység, de emellett egzisztenciát is teremthetett a tánctanárság. A húszas években egy emancipált nőnek, aki önállóan is meg akart állni a lábán ez a terület megélhetést biztosított. Ha valaki elvégezte ezeket az iskolákat, taníthatta a műfajt. Ezek a pedagógusok úgy gondolkoztak, hogy művésszé az ember válik, ahhoz viszont, hogy valaki jó pedagógus legyen, tanulnia kell. A művészeti munka párhuzamosan folyt a tanítással, az Urániában, a Zeneakadémián, a Király Színházban, a mai Katona József Színház helyén működő Belvárosi Színházban, az Orion Színházban, a Várszínházban vagy az Erkel Színházban, a Magyar Művelődés Házában és a Nemzeti Színházban. Számos befogadó helyen a mozdulatművészek önálló estekkel mutatkoztak be, mindenkinek megvolt a lehetősége fellépni, több száz szórólapunk és plakátunk van a gyűjteményünkben. Nemcsak a közösségi, hanem az egyéni, művészeti tevékenységben is ismert volt a Dienes Iskola. Akkoriban nem volt állami finanszírozási rendszere a táncnak, de a pedagógiai tevékenységgel lehetett annyit keresni, hogy kibérelhettek színházi termeket egy-egy műsorra.

- 1949-ben miért tiltották be a mozdulatművészeti iskolákat? Hogyan élt tovább mégis a műfaj?

- A zsidótörvények miatt majdnem minden iskolát betiltottak 1944 márciusában. A második világháború után elindult egyfajta kommunikáció, úgy tűnt, hogy a magyar felsőoktatás, a Színiakadémia a Zeneakadémia, a Testnevelési Főiskola hajlandó arra, hogy a mozdulatművészetet integrálja, aztán megalakult Táncművészeti Főiskola. A hatalom nem akarta a mozdulatművészetet elismerni, politikailag osztályidegen műfajnak minősítették, burzsoának, formalistának, dekadensnek bélyegezték. Az urbánus, modern művészeteket elítélő határozatot hoztak, mind párt-, mind szakmai vonalon. Az akkor alakult Táncszövetség mondta ki, hogy ez egy nem kívánt műfaj, a mozdulatművészettel foglalkozókat dilettánsnak bélyegezték, így abba kellett hagyniuk a szakmát. 1951 után nem engedtek ilyen módon tanítani senkinek. Mégis fennmaradt a műfaj, többek között sport vonalon, a Berczik-iskola révén, az induló művészi tornában, a Madzsar-iskola pedig egészségügyi téren, a gyógytornába építette be. Így jutunk el a 1975-76-ig, amikor Dienes Valériával Vitányi Iván készített egy interjút, elsősorban filozófiai tevékenységéről, ekkor derült fény újra a mozdulatművészeti mozgalomra, ekkor indult el az orkesztika a reneszánsza, és kezdett Mirkovszky Mária újra tanítani a Jókai téren.

- Pálosi Istvánnal hogyan lettek ennek a hagyománynak az őrei, továbbfejlesztői?

- 1995-ben Dienes Gedeon, Dienes Valéria fia növendékévé fogadott, így kerültem a Dienes-hagyaték közelébe. Dienes Gedeon még a nizzai kolóniában tanulta a szabadtánc műfaját Raymond Duncantől, majd 25 évig volt az Orkesztika Iskola tanára és szólistája, a második világháború után tánctörténész lett, számos nemzetközi művészeti szervezet tagja volt, tolmácsa és kísérője a Pécsi Balettnek. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a kezdő generációtól tanulhattam, diplomás mozdulatművészektől: Berczik Sárától, Kármán Judittól, Szöllősi Ágnestől, a februárban 90. születésnapját ünneplő E. Kovács Évától. 1991-ben Dienes Gedeon indította el az Orkesztika Alapítványt, a célja az volt, hogy keretet tudjon szolgáltatni a műfaj szerteágazó tevékenységeinek. Azon dolgozunk, hogy az orkesztika műfaját elismerjék, és visszakerüljön a szakmai körforgásba. Hiszen mondhatjuk, hogy ez a műfaj egy hungarikum, egy sajátosan Magyarországon kifejlődött táncirányzat. 1998-tól én vezetem az alapítvány tevékenységét, létrejött a Mozdulatművészeti Stúdió, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat. 13. alkalommal rendeztük meg idén a SzólóDuó Nemzetközi Tánc Fesztivált. Könyvet adunk ki, netes publicisztikákkal is foglalkozunk. Az Orkesztika Iskola folytatásaként, Dienes Gedeon engedélyével jogutód intézményként működünk.

- A legújabb kezdeményezés, hogy felélesztjük az orkesztika kórusműfaját, februártól indult egy kóruscsoport. Talán nemsokára nyílik egy kiállítás is a mozdulatművészet száz évéről az Iparművészeti Múzeumban. Ugyanazzal a metódussal oktatunk, mint Dienes Valéria, de mivel ez egy nyitott műfaj, lényege, hogy mindig aktualizálódik, hogy kortárs műfaj maradhasson, így folyamatosan változik a tánc jellege. Mindent befogad, beépít, ami az elveivel összefér.

- Mik az orkesztika elvei?

- Az ókori görögök elve, a szépség, igazság és jóság hármassága. Ez emberséget jelent a szó nemes formájában.