- 1991-ben indította útjára a Budapest Táncszínházat. Mik az intézmény működésének alappillérei?
- A rendszerváltás után új lehetőségek nyíltak meg, a kulturális paletta sokszínűbbé válhatott, én ekkor 33 évesen Párizsban éltem. Arra jutottam, hogy hamarosan az aktív színpadi munkát, táncos karrieremet abba kell hagynom, de mivel ezzel a művészeti ággal, a tánccal szerettem volna továbbra is foglalkozni, már tanítottam, koreografáltam ekkor, kézenfekvő ötlet volt egy együttest alapítása. Annak ellenére, hogy tíz évig Nyugat-Európában dolgoztam, itthon szerettem volna folytatni a pályámat. Megalapítottam az együttest, hogy biztos bázisa legyen az itthoni munkámnak, és hogy azokat az ötleteimet és tapasztalataimat, amit felhalmoztam tovább tudjam adni. Egy önerőből indított együttesről van szó, ami hat év után, mikor kialakult itthon a független társulatok támogatási rendszere jutott először csekély állami támogatáshoz. Azóta is minden évben pályázunk. A játszóhelyünk Magyarországon elsősorban a Nemzeti Táncszínház vagy a Művészetek Palotája, ezzel párhuzamosan a külföldi jelenlétünk is jelentős.
- A Budapest Táncszínház, ha jól látom egyrészt a tanításra épít, másrészt repertoárral rendelkező társulat. Hogyan válogatja a táncosait?
- Repertoáregyüttesben gondolkodtam már akkor, amikor megalapítottam a Budapest Táncszínházat. Számos vendégkoreográfussal dolgozunk, így alakult ki egy sokszínű és színvonalas repertoár a húsz év folyamán, aminek egy részét állandóan játsszuk és természetesen fejlesztjük. Legtöbbször én tanítok az együttesnél, de vendégtanárokat is hívok. Normális esetben egy együttes fluktuációja úgy zajlik, hogy időről időre úgynevezett auditiont, próbatáncot tartanak. Nálunk a Budapest Táncszínháznál ez nem volt gyakorlat, mert ehhez anyagi biztonság kell, hogy magunk válasszunk, hívjunk meg táncosokat. Olyan minőségű táncost nem tudok megfizetni, akit én szerettem volna, így maradt a másik lehetőség, hogy képeztem az együttes számára táncosokat. A tanítványaimból verbuválódott az elmúlt húsz évben a Budapest Táncszínház.
- Ön 19 évesen, tehát igen későn kezdte el a klasszikus balettot, jazztáncot, modern táncot tanulni. Jeszenszky Endre volt pályafutásának első mestere.
- Nagyon kései a 19 éves kor a tánctanuláshoz, de hála az égnek én ezt akkor nem tudtam. Azt tudtam, hogy fiatal vagyok, előttem az élet, ekkor találkoztam olyan emberekkel, akik biztattak, hogy menjek el táncolni, mert jó mozgású gyerek vagyok. De akkor Magyarországon csak állami iskolák voltak, ezekben az iskolákban jóval korábban kezdődik a képzés. Egy magániskola volt, ahol klasszikus balettet és akkor úgy mondták jazzbalettet is tanítottak, V. kerület Semmelweis utca 4., Mestinek az iskolája. Mindenki tudja, aki ott tanult vagy táncos körökben forgott, hogy Jeszenszky Endrét, mesternek, vagyis Mestinek nevezte a szakma, a tanítványai. Neki köszönhetem, hogy táncos lett belőlem, az első hét évet Jeszenszky Endre iskolájában töltöttem.
- Hogyan képzeljük el ezt a sok sikeres táncost útjára bocsátó műhelyt? Készültek itt előadások?
- Gondoljon el egy belvárosi lakást, ahol két vagy három szoba össze volt nyitva, kis téglalap alakú parkettás terem, kályhával fűtöttünk. Mestinek volt egy magnója, nem volt hely arra, hogy zongorakísérő legyen. Minden nap volt délután kettőkor meg este oktatás, amennyi pénze volt az embernek, arra költötte, hogy megtudja venni a belépőjegyet. A mestert sok helyre hívták koreografálni televízió, varieté, beindult a Rock Színház a tanítványoknak volt fellépési lehetősége. Én például egészen fiatalon a Hungária együttessel, a Fenyő Mikivel két évet turnéztam, Szűcs Judittal koreografáltam, később a Maximban, Moulin Rouge-ban koreografáltam, tanítottam a Rock Színháznál. Ezek a fiatalkori táncos éveim azon lehetőségek mentén mentek előre, amik itthon adódtak.
- 1985-ben úgy döntött, hogy külföldön folytatja. Hogyan adódott a lehetőség a nyugati karrierre?
- Az inspiráció a nagy útra onnan származott, hogy Jeszenszky Endre legjobb két tanítványát Berger Gyuszit és Frenák Pálit elvitte magával Bonnba egy nyitott nyári kurzusra, ahol amerikai moderntánc-tanárok tanítottak, olyan nagy nevek, mint az Alvin Ailey American Dance Theater New York-i együttesétől Alvin McDuffei vagy Clay Taliaferro a Limón Companytól. Hazajöttek és tovább adták azt, amit kint láttak. Következő évben már én is turistaként mentem ki Bécsbe, hogy Alvin McDuffei kurzusán vehessek részt. A későbbi években elég ismert voltam ahhoz itthon, hogy kaptam szolgálati útlevelet és ezzel utaztam, külföldön folytattam a tanulmányaimat. Bécsben, Münchenben, Olaszországban dolgoztam. Bécsben találkoztam későbbi nagy mesteremmel, Raza Hammadival, akivel azóta is jó barátok vagyunk és húsz éve dolgozunk együtt, Párizsban az ő iskolájában folytattam a tanulmányaimat. Hammadi gazdag testtudatot tanít, sokoldalú testhasználattal, az anatómiával, a fizikai törvényszerűségekkel, a jazztánc, a modern tánc és a klasszikus balett esztétikai rendszerével is megismerkedik a táncos. Én is ezen ars poetica mentén tanítok Magyarországon.
- A rendszerváltás idején magánvállalkozásként alapította meg a Budapest Táncszínházat. Milyen tervekkel indította útjára a társulatot, azóta mennyiben változott a koncepció?
- Ha az ember tanul, ha dolgozik kinyílik előtte a világ, újabb céljai és tervei születnek. Mikor elkezdtem az együttest építeni úgy képzeltem, hogy jó koreográfiákat készítek majd a tanítványaimnak és fellépünk. Ebből az egyszerű ötletből az infrastruktúra kiépítésétől kezdve a társművészek bevonásáig kialakult a működési forma, egy összetettebb koncepció. Ma már azzal vagyunk elfoglalva, hogy azt a színvonalat, amit elértünk, megpróbáljuk megtartani, nemzetközi szintű legyen az iskolánk és sok társintézménnyel tudjunk együttműködni, az együttes pedig ebben a nehéz gazdasági helyzetben fenn tudjon maradni.
- Ami már a kezdetektől adott volt, hogy a gyerekeknek, fiataloknak is készítenek kortárstánc-előadásokat.
- Nyugatról jöttem haza, természetes volt, hogy a modern kortársbalett-együttesek gyerekeknek is készítenek előadásokat, míg ez itthon nem volt szokás. Egyértelmű, hogy minél előbb kezdjük nevelni a gyerekeket erre a művészeti ágra, annál több nézőnk lesz a felnőtt előadásokon. Fejleszteni kell a gyerek vizuális kapcsolatát a világgal, nonverbális formában zenében, táncban, játékban, színekben, formákban elmesélni a szóban megismert történeteket.
- Másfél éve saját bázissal, próbahellyel rendelkezik az együttes. Mennyiben segíti ez a munkájukat és mennyire nyitott ez a műhely?
- Óriási dolog, hogy a IX. kerületben a Koppány utcában egy nagyszerű próbahelyen dolgozhatunk. Egy nehézség van, hogy még csak béreljük a helyet, nem a sajátunk, de bízunk benne, hogy egyszer a miénk lehet. A színházi funkciója a bázisnak a közeljövőben elindul, beavató színházat fogunk tartani az ifjúság számára, bemutatjuk, hogy miből áll egy táncművész élete mennyire kell ismernie a világot, az irodalmat, a zenét, a nyelveket és milyen fizikai felkészültségre és kitartásra, egészséges életmódra van szükség ehhez a pályához. Későbbiekben pedig egy kis kortárs befogadó hellyé szeretnénk kinőni magunkat. A bázisunk megfelelő hely arra, hogy felkészüljünk a külföldi turnékra, nagyszínpadi előadásokra is.
- A Művészetek Palotája Fesztivál Színházában mutatják be november 11-én a Lélekmorzsák című jubileumi előadásukat. A húsz év koreográfiáit hogyan foglalta össze, dolgozta át egy est anyagává?
- Egy új darab készül, ami mégis dokumentumjellegű. Bemutatjuk azoknak a vendégkoreográfusoknak a rendezéseit, akik segítették a munkánkat a húsz év során. Vetítéssel egybekötött multimédiás táncestet szeretnénk, amely azoknak, akik valamikor dolgoztak velünk egy óriási élmény lesz, de egy önálló darabként is megállja a helyét.
hírlevél
