Feledi János egyszerre vezeti saját társulatát, a Feledi Projectet és szeptember óta a Közép-Európa Táncszínházat. Az egyikben alkotóként, a másikban művészeti vezetőként van jelen. Alkotóként korábban ragaszkodott a vonalakhoz, a klasszikus balett világából hozott szabályokhoz. Mint mondja, ahogy telik az idő és különféle hatások érik, ma már a mozdulat, a pillanat energiája irányítja, és csak a kereteket adja meg a művészeinek. Most éppen határtalanul boldog.
Hatalmas ovációval fogadta a Müpa közönsége az Orfeuszt. Számítottál ekkora sikerre?
Nem! Nyilván a próbák alatt már érzi az ember melyik jelenet az erősebb, vagy melyikkel tud majd a néző könnyebben azonosulni, de a muzsikát például nekünk is emészteni kellett. Az első zenekari próbán éreztük először, hogy az élő zene varázsával ez nagyot üthet. Olyan energia született a Dohnányi Zenekar hatására, amit nem lehet leírni.
Ez egy ősbemutató. Hogyan jött létre?
Hollerung Gábor karmesterrel ez már a harmadik közös munkánk volt. Fél évvel ezelőtt felhívott, hogy van egy fiatal srác, aki írt egy darabot, és valódi balettzene született, ezért javasolta, hogy üljünk le hármasban beszélgetni. Imádom az újdonságokat, nyitott ember vagyok. Mikor Szentpáli Roland zeneszerzővel először találkoztunk a lakásán, rögtön éreztem, hogy egy nyelvet beszélünk.
Kakaóra feltekerte a hangerőt, rendkívül progresszív, energikus hangzás töltötte be a szobát, és nekem rögtön a Mad Max világa ugrott be.
Ráadásul a sztori az alvilágból indul, nem a teljes Orfeusz és Euridiké történetet öleli fel. Félórás, egyfelvonásos balettzene, ami a pokolra helyezi a hangsúlyt. Sötét, démoni muzsikának éreztem, és ehhez társítottam a látványt, ami úgy gondolom, nagyon jól összeillett a zenével és a koreográfiával.
Miről szól a te Orfeuszod?
Arról, hogy ha kitűzünk egy célt, bármilyen akadályok jönnek, le kell győzni azokat, szembe kell nézni a saját félelmeinkkel, a démonjainkkal. És tényleg vannak olyan helyzetek, amikor bármit megteszünk a szerelmünkért. Ugyanakkor a darabban benne van az a bizonytalan pillanat is, hogy vajon tényleg jó-e, amit csinálunk. Az ember élete folyamán időnként hullámvölgyekbe kerül, elbizonytalanodik saját magában, a külvilágban, és akkor igenis kellenek visszajelzések.
Itt is van egy másodperc, amikor Orfeusz meginog, vajon jó-e, hogy felhozta Euridikét az alvilágból. Ránéz, és abban a pillanatban el is veszíti. A szerelem szép tragédiája.
A Feledi Project nem állandó társulattal működik, hanem mindig a születendő produkcióhoz választasz művészeket. Ezúttal kiket hívtál?
Vannak olyan táncosok, akikkel már évek óta együtt dolgozom, ilyen Jónás Zsuzsa, Horváth Zita, Tóth Brigitta, Csizmadia Tamás, Frigy Ádám, Bajári Levente. Azonban egy ekkora volumenű produkcióhoz és a karakterekhez további vendégművészekre volt szükség. Így jött a képbe Eller Gusztáv vagy Csere Zoltán. Mivel az alvilágot nem lehet két-három emberrel megoldani, ezért arra gondoltam, hogy elhívom a Magyar Táncművészeti Egyetem modern szakos növendékeit is. Másodévesek, és van, aki csak két éve kezdett táncolni, mégis azonnal fel tudtak zárkózni a művészekhez. A bemutatón szinte érett táncosokként voltak jelen a színpadon úgy színészileg, mint tánctechnikailag. Sokat tapasztaltak, tanultak a közös próbák során, és nekik is hatalmas élmény volt ekkorra térben ezer-hatszáz ember előtt, hatvan-hetven fős szimfonikus zenekarral fellépni egy ilyen neves fesztiválon, mint a CAFé Budapest. Huszonöt táncművésszel dolgoztam a produkcióban, ez volt eddig a legnagyobb létszámú darabom. Az adottságokhoz képest mind fényben, mind jelmezben, és díszletben meghatározó látványt igyekeztünk a produkció mellé rakni. Erősen be volt határolva a tér, a zenekar is fent volt a színpadon, ezért sem volt hatalmas díszlet. Egy négy méter magas szék szimbolizálta Orfeusz világát, az alvilágot pedig a színpad és a nézőtér alkotta, ez utóbbin is feltűntek a táncosok.
Mi a helyzet a Közép-Európa Táncszínházzal? Ott most mire készültök?
A KET nagyon összetartó csapat lett. Szeptemberben jött három új táncművész, hamar beilleszkedtek, jó a légkör, a csapatdinamika.
A háttérstáb is három új kollégával bővült, akik fiatalosak, lendületesek. Izgalmas évek elé nézünk. Várták már a megújulást, most ezt többszörösen megkapják, minden hónapban jönnek vendégtanárok, olyan külföldön tevékenykedő magyar trénerek, akik workshopokat tartanak az együttes számára. Rengeteg féle impulzus éri őket, sok új alkotóval fognak dolgozni, ami fontos a szakmai fejlődésükben és az együttes életében egyaránt.
Egyáltalán marad időd magánéletre?
Nem nagyon. Karácsonyig nagyon sűrű az életem, valószínűleg csak a fa mellett fogok találkozni az anyukámmal és a testvéremmel.
A Feledi Projecttel november 13-án, a Bethlen Téri Színházban Hullámok címmel új darabot mutatunk be, közben a KET ugyanazon a héten Anton Lachkyval szintén premierre készül a Trafóban.
Antont a top európai koreográfusok között tartják számon jelen pillanatban, és magyar társulatnak először készít produkciót. Iszonyatosan fizikális, reggel 10-től este 6-ig folyamatosan zúznak a táncosok, mint a katonaságnál, de nagyon figyelmesen építi fel a napi próbát. Olyan fizikai és mentális fejlődést jelent a vele való közös munka, amit eddig idehaza kevesen tapasztaltak meg. Komoly önismereti tréning szellemileg és testileg.
Hogyan tudod összehangolni, és egy kézben tartani a két társulatot: a Feledi Projectet és a KET-et?
A Feledi Project egy olyan platform, amin kiélem az alkotói kreatív koreográfusi ambícióimat. Pályázati rendszerben működünk és előadásokra állunk össze. Amikor megpályáztam a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetését, abszolút nem alkotóként tettem. Azt gondolom, ma Pesten kevés az olyan együttes, ahol tíz ember napi szinten tud így együtt dolgozni ilyen körülmények között. Rengeteg company létezik, ahol valójában nincs társulat, mindenhonnan jönnek a vendégművészek. A KET-ben viszont mindenki mindig itt van együtt, még próbákon kívül is. Ez ritka ideális helyzet. Szeretném, ha a KET újra aranykorát élhetné.
(Címlapkép: Szigeti László)