A Cacti című koreográfiájáért Laurence Olivier-díjra jelölték 2013-ban. Azzal a darabbal korábbi nyilatkozata szerint az volt a célja, hogy kifigurázza azokat az embereket, akik jobbnak gondolják magukat másoknál. Mi az Episode 31 üzenete?
Ez a mű inkább egy olyan világot képvisel, amelybe együtt léphetünk be nézőként, ahol nagyon érdekes karakterek jelennek meg, akik igyekeznek valami újat tenni, alkotni. Olyanok ők, mintha valamiféle furcsa, elegáns tudósok lennének, akik igyekeznek együtt dolgozni valamin. Az Episode 31 kapcsán egy hangulatról, egy különleges atmoszféráról beszélhetünk, amit a csodálatos Ane Brun zenéje színez. Az előadás több, mint esztétikai élmény, az átlépés ebbe az univerzumba, a megfigyelővé válás már önmagában valamiféle többletjelentéssel bír. Ez volt az egyik első koreográfia, amit egy New York-i iskolának készítettem, rendkívül erős és energikus táncművészekkel közösen. Ez a gyorsaság, az energia, frissesség látszik is rajta.
Fontos önnek, hogy változtassa, alakítsa a közönsége gondolkodásmódját, világlátását vagy elegendő az is, ha szórakoztatja őket?
A legjobb az, ha úgy tudok gondolatokat ébreszteni, hogy közben szórakoztatok is.
Az elmúlt években több mint negyven darabot koreografáltam, voltak köztük olyanok, melyek inkább a gondolatiságért, az üzenetért születtek, mások inkább a szemet vonzották. Ami igazán fontos számomra, hogy a műveim minden pillanata magával ragadó legyen, hogy a néző egy másodpercre se veszítse el a figyelmét. Ha a széksorok közt ásítoznak, akkor nem értem el a célomat. Bár az unalomnak is lehet értelme, ha utána érkezik valami, ami jelentést ad neki: ha megváltozik például a ritmus, és másik helyzetet teremt, akkor még szükség is lehet rá. A leghelyesebb mégis az, ha a művészeti alkotás inspirálja a befogadót.
Milyen a teremtés, a kreáció folyamata? Emlékszik az első képre, ami előhívta az Episode 31-et?
Amikor megérkezek a próbaterembe, van egy koncepcióm, egy zeném. Általában tizenöt-húszféle verziója van egy-egy műnek, és a próbákon, közös munka során alakul ki a végleges változat. Gyakran dramaturg is segít nekem, hogy jobban lássak. Ez a folyamat rengeteg újragondolással, alakítással, előre- és hátralépéssel jár. Az a közös minden helyzetben, hogy egyszeri és az adott darabhoz tartozó.
Alexander Ekman próba közben (Fotó/Forrás: Nagy Attila)
Ez a mű diákoknak íródott. Nagyobb kihívást jelent olyan táncművészekkel együttműködni, akiknek még nincs kiforrott stílusuk, táncnyelvük?
Azt hiszem, bizonyos szempontból izgalmasabb olyan táncosokkal dolgozni, akik még tanulnak, mert talán közelebb vannak a saját „tiszta forrásaikhoz”, a „tiszta önkifejezéshez”.
Gyakran azzal, hogy sok információt szerzünk, veszítünk az autentikus kifejezésmódunkból.
Egy ilyen folyamatban a fiatal táncosok hozzáállása is nagyon értékes: tudásszomj van bennük, nagyon szeretnének mindent kipróbálni, rengeteg energiát tesznek a közös munkába. Mindig igyekszek én magam is „kezdő szellemként” érkezni a terembe, a lehető legnagyobb nyitottsággal. A struktúráim nem merevek, minden darabom alkalmazkodik azokhoz a táncművészekhez, akikkel éppen együtt dolgozok.
Alexander Ekman (Fotó/Forrás: Nagy Attila)
A ritmus szerepe központi ebben a koreográfiában.
És az életemben is. A legnagyobb örömöt az jelenti számomra, ha ülünk egymás mellett és „ritmust csinálunk”: tapsolunk, zörgünk, dobolunk, kézzel, lábbal, hanggal, testtel, bármivel.
A mi, nyugati világunkban nagyon kevés alkalmunk van arra, hogy csak egyszerűen együtt legyünk, egyfajta közös tempóban.
Fontos, hogy megértsük és ismerjük a saját ritmusunkat és az univerzum lüktetését, és ebben az élményben sokat legyünk együtt. Én ebben hiszek.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
hírlevél
