Nádas Péter 1980-ban írt mondatait szeretném idézni az Egy próbanapló utolsó lapjaiból:
"Engem a színházban nem a történet érdekel. És az úgynevezett gondolatok sem érdekelnek. Irodalom, filozófia dolga. Engem a színházban az élő testek között kialakuló viszonyrendszer érdekel. A kép. A kép, de a szónak egyáltalán nem a képzőművészeti értelmében. Az élő test mozgóképe érdekel. Az élő emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet érdekel. Ami persze valamiféle történetet is kirajzol, s a történetből gondolat is préselődhet."
Ezek a mondatok nagymértékben meghatározzák, hogy miként gondolkodok a táncról. Úgy is mondhatnám, hogy Nádas ezen mondataiból tanultam táncolni. Ezekben a gondolatokban láttam igazolva azokat az érzeteimet, miszerint érdemes lehet olyan testszínház (kortárs tánc-színház) megvalósítására törekedni, amiben a fizikai és szellemi jelenlét egyenrangúsággal bírhat.
Sokszor és sokféleképpen próbáltam már meghatározni, hogy mit is értek tánc alatt. Talán a legpontosabbnak az érzem, ha azt mondom, egy teljes, testben és lélekben felvállalt színpadi jelenlétet, megmozdulást. Testjelenlétet. Valaminek, szerepnek, személyiségnek, embernek, léleknek az érzéki, érzékelhető megtestesülését és kommunikációját a színpadon.
Kortárs alatt pedig azt értem, hogy mindez a megtestesülés, ez a jelenlét, a jelen kontextusában történik, és a nézővel való párbeszéd erejével bír. Tétje van, és szerencsés esetben tetté válhat. Súllyal kell bírnia.
Ezt jelenti számomra a kortárs tánc, és ebből következik, hogy nem tartom elválaszthatónak a színháztól, és mint kortárs művészet nem hagyatkozhat másra, minthogy reflektivitásba bonyolódik minden lehetséges művészi műfajjal, és azon műfajok hagyományaival is.
Húszévesen kezdtem el táncolni. Kevés mesterem volt, mondhatni nem voltak mestereim. Ha csak nem tekintem mesteremnek Tarkovszkijt, Sztravinszkijt, Nádast, Schnittkét, Egon Schielét, Francis Bacont. Mindig is egy gyökértelen alaknak gondoltam magam, a művészethez való vonzalmam és közeledésem létszükséglet volt. Hogy ne lógjak a levegőben, hogy összefüggésbe hozhassam magam a világgal.. Ez a gyökértelenség elég messzire vitt , egészen Indonéziáig. Itt tanultam alázatot, és itt tanultam átengedni a testemet a szakralitás és a tánc absztrakciójának, vagyis a művészetnek.
Én a táncművészetben bírtam gyökeret ereszteni, az fogadott be. Addig mondhatni otthontalan voltam, és a tánc révén kerültem a színházba is.
Nekem a hagyományhoz, a tradícióhoz való viszonyomat a jávai tánc révén sikerült megtalálnom. Odakint sem és itthon sem merült fel bennem soha a kérdés, hogy magyar vagyok-e? Mint ahogy az ellenkezője sem. Nem ebből az indíttatásból generálódtak emberi és művészi késztetéseim. De egy számomra merőben új, többezeréves kultúra művészetének gyakorlása révén tanultam meg a hagyomány nélkülözhetetlenségét. Ehhez az idegen hagyományhoz fűződő viszony, amelyet sajátomnak tudhatok, túlmutat a nemzeti identitástudatomon, de nem zárja ki azt, sőt ... ennek köszönhetően merült fel bennem az igény, hogy itt, Magyarországon próbáljak művészetet csinálni.
Riadalommal tölt el, hogy egyáltalán felmerül az a gondolat, hogy valamely művész, vagy művészet nem lehet eléggé magyar. És mint művészet lehetséges érvényesülése érdekében politikai ideológiáknak legyen megfeleltethető.
Gergye Krisztián vagyok, kortárs táncos, koreográfus, saját, Nem csak tánc társulatom vezetője és, a Budapesti Nemzeti Színház tagja. Táncos alkotónak és színházi embernek tartom magam. Magyar nyelven gondolkodom, és a magyar nyelven túlmutató, emberi nyelvet, a test nyelvét, annak megszólalási lehetőségét kutatom. Magyarországon élő független kortárs művész vagyok, vagyis magyar kortárs művész, aki művészetében független kíván maradni.
Függetlenségem abban rejlik, hogy a művészet számomra létszükséglet, -és ezt nem megélhetési szinten értem- létszükséglet a kommunikációra, a párbeszédre. Függetlenségem a színházi világban, és egyáltalán a világban, a társadalomban való létezésem értelmére, a szabadságom igényére világít rá.
Aggasztónak tartom a művészi műfajok egymástól való elzárkózását. Rémisztőnek gondolom a megosztottságot, a figyelmetlenséget, az érdektelenséget és a közönyt. Saját műfaji kereteimen belül a táncművészet üres formalitását és a szépelgését, a táncművészek és tánctársulatok egymástól való tartózkodását, a párbeszéd és az egymás műveire való reflexió, valamint a társadalomba ágyazottság hiányát.
...
Néhány fontos gondolat az emberi -, a művészi-, az alkotói szabadságról, egyáltalán a szabadságról Andrej Tarkovszkijt idézve:
"Ahhoz, hogy szabadok legyünk, egyszerűen azzá kell válnunk, anélkül hogy bárkitől is engedélyt kérnénk erre. A sorsunkról alkotott saját elképzelésünket kell kíméletlenül követnünk ...Az ilyesfajta szabadság nagyon komoly szellemi erőforrásokat, magas fokú önismeretet, önmagunkkal és másokkal szembeni felelősségtudatot követel.
A tragédia abban rejlik, hogy nem tudunk szabadok lenni, mások számlájára követeljük a szabadságot magunknak, és semmit sem kívánunk tenni mások érdekében, azt feltételezve, hogy ezzel saját szabadságunkról mondanánk le, és jogainkon esne csorba."
hírlevél
