Volt egyszer, nem olyan régen egy kitörölhetetlen nyomot hagyó underground zenekar, az A. E. Bizottság. Generációk fújták kívülről két nagylemezük -Kalandra fel! és Jégkrémbalett - majd minden sorát. Május 4-én és 5-én az Átrium Film-Színházban egy kortárs tánc-operát láthatunk - a Bizottság nyomában. S hogy ez a műfaji eklektikusságában is leginkább a barokk operák stílusjegyeit magán hordozó ősbemutató pontosan miből és hogyan építkezik, erről kérdeztük az opera amorale rendező-koreográfusát, Gergye Krisztiánt.
- Emlékszem, hogy középiskolás éveimben, az anyám naponta kifakadt, hogy: "sírba visszük" a Bizottság-mániánkkal. De hát nem volt mese, a barátokkal újra meg újra meg kellett hallgatni ezeket a lemezeket. Téged, aki egy generációval "beljebb" vagy, mikor szippantott be a Bizottság-életérzés?
- Nyilván én már közvetve találkoztam a Bizottság-életművel, de az előttem járó generációkhoz hasonlóan bennem is mély nyomot hagyott ez a művészetszabadságot kommunikáló életérzés, amit ők közvetítettek. Amit a zenekar tagjai - Wahorn András, fe Lugossy László és ef Zámbó István - megfogalmaztak, az egy olyan kulturális referencia, mondhatni közkincs, ami egyrészt nem veszhet el, másfelől ma is tökéletes érvényes. Mint kortárs művészt, borzasztóan izgat, hogy miként lehet mindehhez itt és most viszonyulni. Biztos sokan emlékeznek rá, hogy a Műcsarnokban 2011 őszén volt egy nagyformátumú kiállítás a Bizottság-jelenségről. Nem véletlenül, mert amit ők képviseltek, az szerintem hungarikum, legalábbis underground-szinten. Gulyás Gáborral, az intézmény akkori igazgatójával, akivel sok éve vagyunk munkakapcsolatban, elgondolkodtunk azon, hogy milyen csodálatos lenne a Bizottság-életművet egy kanonizált mű-formába behelyezni. A kiállítás időtartama alatt sajnos nem tudtuk létrehozni ezt a darabot, de most szerencsére az Átriumban megvalósul.
- Elképzelni sem tudom, hogy kezdtél bele a munkába. Ezek a szövegek szerintem legalábbis "vághatatlanok", csak egységben kezelhetők, amiket sűrű egymásutánban mondani és mondani kell. Mégis mi volt a színpadi vezércseled?
- Rátapintottál (nagyot nevet), mert gyakorlatilag egy számot sem tudtam kihagyni a két lemezükről. Egyébként mindig maximális tisztelettel viszonyulok a megírt szöveghez. Először megvizsgálom, hogy a mű maga mit közvetít és csak ezt követően kezdem el szétszedni, boncolgatni. Olvasva és hallgatva ezeket a Bizottság-szövegeket, a számok egymásutánisága kiadott egy színpadi dramaturgiát: nevezetesen két gyökeresen más társadalmi pozíciót betöltő házaspár történetét. Miután kialakult a darab szerkezete, átadtam a "karmesteri pálcát" Philip Gyurinak (az előadás zenei mindenese, a szerk.), aki elég erőteljesen a barokk operák irányába vitte el ezt a művet. Az biztos, hogy egyetlen résztvevőnek - táncosok, énekesek, zenészek - sincs könnyű dolga, mert a lehető legabsztraktabb helyzetekbe fogom őket belerakni, párosítva teljesen triviális szituációkkal. Éppolyan vicces-ironikus képet mutat ugyanis az elnök és a first lady viszonya, mint a magyar középosztály alatti, kisebbségi házaspár története. Ezért is örülök, hogy az Átriumban jön létre ez az előadás, ami ugye egy filmszínház, mert megpróbáljuk a Nemzeti Operaházat odavarázsolni, majd a következő pillanatban egy lakótelepi konyha hátsó sarkában vagyunk. Szerencsére Wahorn Andráséktól annyira szabad kezet kaptam, hogy ténylegesen felépíthettem egy ilyen furcsa, elmebeteg víziót, amihez a munkatársaim már jól tudják, hogyan kell viszonyulni.
- Nyilván a hangulatok is úgy váltakoznak, simulnak egymásba, ahogy a műfajok/házaspárok adják egymásnak a stafétát?
- A műfajok fedni fogják egymást, és a mozgás irányában is ezt keresem, hogy egy háromdimenziós, élő, lüktető emberi test hogyan tud papírmasé figurává válni. Ezeket a síkokat tehát, a kortárs tánc és/vagy a klasszikus balett kontrasztjait egyfajta szűrőként folyamatosan egymásra húzom, és ezektől lesznek a furcsa áthallások. Ezek ugyan üthetik egymást, de engem a szélsőségek érdekelnek, vagyis hogy egy operai szituáció milyen sallert ad egy Wahorn- vagy egy fe Lugossy- szövegnek és fordítva. Éppen ezért hozunk létre egy úgymond kortárs tánc-operát, amibe a mi generációnk művészeti szabadságvágya bele tud fogalmazódni. Tulajdonképpen egy élveboncolás ez a darab, ahol minden műfajiság kibeleződik ugyan, de éppen ettől képes feltámadni, hogy egyfajta Frankensteini módra működjön tovább. Szerintem ez az, ami a realitás abszurditására világít rá.
- Téged ismerve ez nem meglepő, mert folyton megkarcolod a kőbe vésett unalmat. Ahogy a bőrünk alatt lehet érezni ezeket a Bizottság-számokat, úgy fog nyugtalanítani minket ez a jégkrémbalett-est?
- Bár alapvetően kortárs táncos-koreográfusként vagyok elkönyvelve, valóban folyamatosan műfaji meghatározatlanságban dolgozom. Ez a korlátok nélküli összművészetiség pedig abszolút passzol ahhoz, amit a Bizottság is képviselt. Egyébként meg tényleg zsigeri hatása van az ő számaiknak, és pontosan ezért érdekel, hogy mindez miként interpretálható mai fiatalokon keresztül. Itt nem az történik, hogy a Bizottságnak állítunk emlékművet, hanem az ő számaikból írtunk egy önálló műalkotást, ami nyilván reflektál az ő korukra éppúgy, mint a jelenre.
- A kortárs életérzést ezek szerint egy amorális opera testesíti meg?
- Szándékosan ez a címe a darabnak, mivel a mindenkori hatalom- és művészetellenességgel szembeni küzdelem fogalmazódik meg benne erőteljesen. A jelenlegi amorális szituációban - amikor nem lehet elhazudni, hogy a független művészet milyen hányatott helyzetben van idehaza -, a nyers hangnem megengedhető. A nagy kérdés tehát az, hogy miként lehet a szarra masnit kötni úgy, hogy utána a szar mégiscsak szar maradjon, a masni meg masni. Ilyen szempontból ez az előadás egy függetlenségi nyilatkozat is egyben. Nyilván lesz politikai töltete vagy reflektáltsága ennek az amorális operának, de csak annyiban direkt, amennyiben a néző ezt annak éli meg. Amit a Bizottságban harminc éve megfogalmazódott és amit ma is kimondottan hangsúlyosnak érzékelek, az az, hogy nem engedhető meg a közöny.
- Ezt értem, de picit elvesztem a darab alcímei között. Amennyiben jól értelmezem, akkor az előadás műfaja lenne a jégkrémbalett?
- Ahogy mondod. Amikor vázoltam Wahorn Andrásnak ezt az "elmebeteg" ötletemet, akkor azt mondta, hogy minden rendben, csak a darab címén kell elgondolkodni, mert ők már ugye létrehozták a Jégkrémbalettet. Ez tehát nem egy kortárs táncelőadás, hanem egy amorális opera egy elvonásban. Ez így csodálatos, nem?
- S ha már lúd, legyen kövér. Az előbemutatón a darab valamelyik meglepetés-áldozata is felfedi majd magát?
- Valóban minden alkalommal más és más meglepetés-áldozata lesz az előadásnak. Elképzeléseink szerint az egyik estünkön Alföldi Róbert, másik alkalommal Udvaros Dorottya vagy éppen Hernádi Judit halálozik el ironikus és vicces keretek között a színpadon. Ezek a színészóriások gesztust tesznek a függetlenekért, amikor egy dal közben elhunynak a darab során. Azt viszont egyelőre még nem árulnám el, hogy a május 4-i bemutatón melyikük áldozza fel magát értünk, mert akkor hol marad a meglepetés?
"opera amorale" - jégkrémbalett est egy elvonásban
egy amorális opera a(e) Bizottság nyomában
2013. május 4-5. 20:00 - Átrium Film-Színház
hírlevél
