Góbi Rita

– Mesélnél arról, hogy a város, Budapest mit jelent számodra?

– Azt kezdtem vizsgálni, hogy hol is létezem, mi az a környezet, ami körülvesz engem, és mi ezzel a viszonyom. Hogyan hat rám a város és hogyan hatok én a városra. Egy kicsit megszemélyesítésként érzem ezt az egészet, mintha a város egy személy lenne, nekem pedig egy duettem van Vele. Mindig kíváncsi vagyok, hogy mi az, amit látok vagy látunk, mi a fókuszpont, ahonnan nézzük ezt a helyet. Más és más arca mutatkozik meg: másmilyen ha szomorú vagyok, más ha vidám, más ha sétálok és más ha rohanok. Nem csak lefelé nézek, amikor megyek, hanem fölfelé is, és nagyon szeretek az épületeken új és új dolgokat észrevenni. Hiába van egy utca, amin nap mint nap végigmegyek, folyamatosan látok benne újdonságot, mintha beszélne hozzám a tér.

Góbi Rita - Sziluett Cinema (Fotó/Forrás: Csorba Károly)

– Van olyan helyed a városban, amihez különösen kötődsz?

– Inkább az a tapasztalat érdekes számomra, hogy már nagyon régóta itt élek, és még mindig vannak új dolgok, amiket észreveszek. Vagy átalakul, vagy én nem figyeltem föl rá eddig, mert akkor épp nem azzal a szemmel néztem a világot. Nagyon szeretek eltévedni, bolyongani, létezni ebben az egészben. Kicsit az álomhoz tudnám hasonlítani, amiben egyedül vagy és szemlélődsz. Elsősorban nem történetek elevenednek meg a darabban, hanem olyan érzésekből dolgozom, amelyek bennem léteznek. Igyekeztem ezt a nagy egészet kissé analizálva részletekre bontani, megjeleníteni azt, hogy hogyan találkozom például egy szoborral, hogy megyek át egy hídon, mit jelent a Duna abban a kontextusban.

Góbi Rita (Fotó/Forrás: Víg Lajos)

– Miért szeretsz eltévedni?

– Érzek benne valamiféle kihívást. Nagyon jó valami olyannal találkozni, amit eddig nem tapasztaltam. Megtanulni, felfedezni az irányvonalakat. Egy ilyen szituációban az emberi test is valahogy megváltozik, más lesz a rezgése. Kettős dolog ez, hiszen benne van egy izgalom és egy ijedtség is. És van egy fokozatossága az eltévedésnek, amikor szép lassan veszi csak észre az ember, hogy másfelé halad, mint amerre szeretett volna menni.

– Hogyan jött az ötlet, hogy ne egy hermetikus táncnyelvhez nyúlj hozzá, hanem vizuális effektekkel, megoldásokkal is ötvözd a darabot?

– A rajz, a képzőművészet felé szerettem volna elsősorban elmenni, ezért gondoltunk ki egy olyan programozott várost (Csík-Kovács Zoltán, Hajdu Gáspár, Papp Gábor), amely nem más mint egy végletekig leegyszerűsített és minimalizmushoz közelítő formavilág. Ehhez kapcsolódik hozzá a homokrajz (Sz.Nagy Mari), ami a gyermekkori rajzolásélmény frenkvenciájához tartozik, a zene (Sütő Márton) pedig aláfestő jellegű, amely által az egész egy összetett kompozícióba rendeződik. Lényeges azonban, hogy ezen összetevők egységet képezzenek – valamiképp belőlem jön a zene, belőlem a rajz, és hirtelen én is bekerülök a képbe. Ebben az esetben a tánc egy nagyon absztrakt és elvont dolog, ehhez próbálom megtalálni azt, amitől az egész többé válik. Össze szeretném ezáltal kapcsolni azokat a non-verbális nyelveket, amelyek ugyanazt mondják, csak valahogyan más kifejezéskészlettel.

– Említetted az előbb a város sziluettjét, amely a darab címében is visszaköszön. Honnan jön a mozi (cinema)?

– Mivel a műnek van egy erőteljes – és kissé rajzfilm-, illetve moziszerű – képi hatása, innen jött az ötlet. Ezt fokozza, hogy én is hol a vászon előtt, hol pedig mögötte táncolok, így ez a tény is erősíti a hatást, valamiféle analóg film-jelleget kölcsönözve a darabnak. A film létrehozása, a képi világ megteremtése eleve nagy szerelem számomra. Csináltunk régebben egy táncfilmet, amely hasonló témakört dolgozott fel. Ott külső helyszíneken forgattunk, és főként annak kapcsán fogalmazódott meg bennem nagyon erősen, hogy mi a térrel való kapcsolatom. Innen indult el a környezettel való kontaktus, amely aztán “továbbíródott” az agyamban. Számomra már az is film, hogy megyek az utcán. Ha sétálok, ha állok. Van egy szem, amely látja ezt a mozit és ez mindenkinek más, még abban az esetben is, ha ugyanazon a ponton állunk, hiszen abban is különbözünk, hogy ki mit lát és mit emel ki a érzékelt dolgokból. Én nem akarom megmondani, hogy milyen a város, csupán egy hangulatot szeretnék közvetíteni, amihez mindenki tud a saját történetével kapcsolódni. Igyekszem pusztán egy irányt mutatni, amelyhez a néző hozzáteszi, hogy számára milyen is a Budapest. Rendkívül érdekel, hogy mi alakul ki a befogadóban, amikor találkozik ezzel a darabbal.

Góbi Rita Társulat: Sziluett Cinema

– A táncművészi életed mellett hasonló fontosságú a tanítás is, jól érzem?

– Ez valóban így van. Lényegesnek gondolom, hogy amiket én megtapasztaltam, azt valahogyan át is adjam a fiataloknak, kinyissam és bátorítsam őket. Egyszerre kihívás és felelősség, hogy mi az, amit megmutatsz nekik. Az a tapasztalatom, hogy a félelem rendkívül erősen megvan bennük, ezért kulcsfontosságú, hogy ez hogyan alakul át. Nagyfokú szabadságra igyekszem őket rávezetni, hogy megérezzék, milyen a testtel kommunikálni. Eleinte ez a megnyílás nem megy könnyen. De csupán addig tart, amíg a diák meg nem tapasztalja, hogy milyen nagyon őszintének és kíméletlennek lenni önmagamhoz és a nézőkhöz is. Ha ez megtörténik, akkor már sokkal könnyebb továbblépni. Épp ezért csinálunk nagyon sok gyakorlatot az órán, amelyek ezt fejlesztik. Minden pillanat számít és nem tudsz hazudni, mert minden kiderül.