Van egy város, Budapest. Jól ismered. Ismered épületeit, lakóit, szobrait. Ismered a fákat a Ligetben, a lakatot a Vidámparkon, a néniket a villamoson. Ismered a ritmusát, lüktetését, körforgását. Történetei a te történeteid. A része vagy, a folyton mozgó, hullámzó város egy darabja. Mindig változik, és te is változol vele, míg árnyékod a város hatalmas árnyékába nem olvad. Mozgásból és árnyjátékból épül fel a város, és a benne bolyongó, mindig más-más alakba bújó egyén. A kezdetben még képlékeny személyiség formát, testet, saját történetet keres, különböző élethelyzetek, helyek és találkozások hatnak rá, míg végül elválaszthatatlanul fonódik össze test és lélek, valóság és képzelet. Hétköznapi helyzetek és szürrealista ötletek, zene és csend, líra és humor, fény és árnyék váltogatják egymást, lehet majd sírni és nevetni, meglepődni, felismerni és rácsodálkozni... Akárcsak odakint, Budapesten.

Góbi Rita Társulat: Sziluett Cinema (Fotó/Forrás: Peti Péter)

A Város: folyamatos építkezés, alakulás, enyészet! Benne élünk, általunk lesz olyanná, amilyen!

Magán viseli álmainkat, szenvedi el düheinket. Szobraiban mi vagyunk, mint ahogy tereinek tágassága, szűkössége is a miénk, rólunk szól, hiszen mi másról is szólhatna. Igen: tereink, azok nagyon fontosak. „Nem semmik”: egymás szemébe nézünk s hirtelen nyilvánvalóvá lesz ott minden, érzékelhető válik a közelség és a távolság. Csak a térben tükröződhet igazán arcunk, vonalaiban látható életünk sziluettje. Mikor pedig mozgásba lendülünk, a tér is hullámzásba kezd velünk.

Miért is? Tábor Béla válaszol rá: 

Orientáció, mértékegység keresése: annak a térnek a keresése, amely feloldja egzisztenciánk szorongató zsúfoltságát, a támadó valóságot mérhetővé teheti és ezzel kivédhetővé minden kicsinyes elemnek azt a hipnózisát, hogy ő az abszolút mérték, amelynek alá kell vetnünk magunkat!”

Amit pedig mi építünk városainkban, azt az utókor romként tapasztalja majd: tereinken diadalt ül az idő!