- Mikor ismerkedtetek meg Leszták Tiborral, jó barátok voltatok?
- Hosszan tartó volt az ismeretségünk Tiborral, nagyon különös barátság volt a miénk. Könyveket, zenéket adtunk egymásnak, ennek a most készülő előadásnak is egy tőle kapott ajándékkönyv az ihlető forrása. Ezekből a könyvekből, zenékből derült ki, hogy valami egészen hasonlót keresünk az életben, olyan dolgot, amiről nagyon nehéz és kényes beszélni, egy bizonyos szellemiséget, spiritualitást. Néhány szóból, figyelemből épültek fel a beszélgetéseink, ez a hallgatagság, csendesség Tibor természete volt. Akkor ismerkedtünk meg, mikor még a MU Színház Lágymányosi Közösségi Ház volt és ő ott programokat szervezett. Próbált olyan színházat, táncot, koncerteket bevinni ebbe az épületbe, ami túllépett a 80-as évek kultúrházainak műsorán. Az első találkozásunkra nem emlékszem, de évtizedekig azonos körökben forogtunk, finoman alakult ki a kapcsolatunk, ő könyveket adott én előadást készítettem. Voltak kedvenc jelenetei, amelyeket nagyon komolyan vett, én pedig pontosan tudtam, hogy miért azok kedvesek a számára. Megértettük egymást.
- Mu, az emberiség szülőföldje, ez a címe az ajándékkönyvnek, amit Leszták Tibortól kaptál. Mi a különlegessége ennek a könyvnek azon túl, hogy leleplezi a MU Színház titokzatos elnevezésének eredetét?
- Csicsáky Jenő hosszújáratú tengerész kapitány az 1930-as években tett pontot ennek a antropológiai kutatásnak a végére, amely arról az elsüllyedt civilizációról szól, amiről Tibor elnevezte a színházát. Csicsáky körbehajózta a világot, számos helyen megfordult, nagyon sok tudóssal és tanítóval beszélt Indiában, Tibetben. Új-Zélandon a maori kultúrát, Közép-Amerikában a maja kultúrát kutatta. Ebben a könyvben földtani bizonyítékokkal szolgál arra, hogy a Csendes-óceánon, Hawaii közelében létezett egy kontinens, ami a Mu civilizáció szülőföldje volt. Antropológiai, kultúrtörténeti és nyelvészeti kutatásai szerint ez a föld volt az emberiség és egyben a magyarság bölcsője is. Csicsáky állítása szerint a tizenkét és félezer évvel ezelőtti elsüllyedt civilizáció az Atlantiszt megelőző kultúra volt, ami mai civilizációnknál jóval fejlettebb aranykora volt az emberiségnek. Nagyon érdekes és egzotikus ugyanakkor vészjósló is, ahogy az utazások, és kutatások szövevényéből kibomlik ez a teória. Mindenesetre engem nem a konkrét állítások és tények érdekeltek, a könyv lényege egészen másban rejlik, felhívja a figyelmet arra, hogy nem feltétlen a mostani civilizációnk az egyetlen. Előttünk is lehettek, utánunk is jöhetnek. Nehéz tudomásul venni, de szinte bizonyos, hogy a mi civilizációnk is el fog egyszer tűnni. Ez a kizökkentő látószög a gondolatébresztő ebben a furcsa írásban. Lehet, hogy az utánunk jövők is azt gondolják majd világunkról, hogy csak egy koholmány volt, a képzelet szüleménye. Ez az ideiglenesség nagy felelősséget ró ránk, ráirányítja a figyelmet arra, hogy milyen fontos az, hogy most hogyan éljük az életünket.
- A könyv konkrét szerepet kap az előadásban vagy csak a gondolkodás elindítója volt?
- Tibortól ennek a könyvnek az eredeti, kemény fedeles kiadását kaptam meg annak idején. Eredetileg a Királyi Nyomda gondozásában jelent meg ez a mű a 30-as években. Terveim szerint az előadásban maga a könyv is szerepelni fog, és a benne található ábrákat, térképeket, ősi rajzokat is használni fogjuk. Ez az előadás mégsem erről a könyvről szól. Sokkal inkább arról, hogy amikor megkaptam Tibortól ezt a könyvet, azon nyomban el is vesztettem. Nem találtam meg csak a halála után néhány nappal. Elveszett a könyv akár a Mu civilizáció, vagy ahogyan Tibort elvesztettük, de aztán megtaláltam ezt a könyvet, amelyben újabb civilizációk sarjadnak egy ősi, a legendák ködébe veszett világból, és terveim szerint Tibor szellemisége is megjelenik majd ebben az új előadásban. Az elvesztés és megtalálás gesztusa az, ami inspirált. A bemutató a párbeszédről, a közös gondolkodásról szól, egy beszélgetés elejtett fonalát vesszem föl itt újra. Nem egy hommage, amely Leszták Tibor emléke előtt tiszteleg, hanem egy közös munka Tibor inspiráló szellemével. Öt éve halt meg és öt éve találtam meg újra a könyvet. Először azt gondoltam, hogy a kötettel kezdek valamit, de aztán rájöttem, hogy az a fontos, hogy miért adott ő nekem könyvet, miért adtam én neki zenéket, mi az, amit közösen kerestünk. Eszembe jutott két olyan jelenet a korábbi munkáimból, amit Tibor mindig emlegetett, nagyon szeretett és megpróbáltam megfejteni, hogy ebben a két képben mi volt az, ami őt megragadta. Ez a két jelenet és az emögötti szellemiség az, ami valódi motorjává vált ennek az előadásnak. Olyan bemutatót szeretnék készíteni, amit, ha ott ülne a nézőtéren, ő is nagyon szeretne. Tehát nem róla, hanem neki készítem ezt az előadást.
- Elárulod, hogy melyik ez a két kép, jelenet, amit a korábbi darabjaitokból már ismerhetünk?
- Nem szeretném, hogy ez kiderüljön, mert a játéknak az is része, hogy hogyan készül az előadás. Fedezze fel a közönség, abból a sok képből, ami látható lesz, melyik az a két, régi, meghatározó jelenet, amit felidézünk. Mindenesetre nagyon sok szó esik majd a térről. Általában azt képzeljük, hogy kifelé végtelen nagy a tér, apró pontok vagyunk a világűrben, de valójában befelé arányaiban épp oly végtelen és üres a tér, mint a testünkön kívül. Az égitestek közötti távolság arányában épp akkora, mint az atomszerkezeten belüli távolságok. Az atommagok arányaiban épp oly távoliak az elektronoktól, mint a bolygók a Napoktól. Tehát több bennünk az űr, mint az anyag.
- A tér inkább űr, semmi vagy van tartalma?
- A semmi tudja befogadni a tartalmat. A tér kapcsolatba hozható a tudattal, és ha ez a kapcsolat bennünk tudatosul, akkor sokkal közelebb kerülhetünk önmagunkhoz. Amikor térről beszélünk az előadásban, akkor párhuzamba állítom az emberi test belső tereit és egy épület belső tereit, mindkettőt megtölt egyfajta szellemiség, így beszélhetünk emberről és helyről. Ez nem csak gondolati, hanem formai játékra is lehetőséget ad az előadásban. Hogyan szólaltatható meg hangszerként a test és az épület? Hogyan lehet felfedezni, feltérképezni, megismerni egy épületet és egy testet, az embert magát?
- Ha jól látom, nem a konkrét épület a fontos számotokra, hiszen nem a MU Színházban, Leszták Tibor alapította befogadószínházban keresitek Tibor szellemét, hanem bármely hely és bármely ember szellemének tetten érése, felfedezése érdekel titeket?
- Így van. Tibor egy épületet elnevezett MU Színháznak, de a MU Színház nem egy épület, hanem egy szellemiség volt. A Trafónak is van egy szellemisége. A szellemiség nem kövekhez kapcsolódik. Tibor mikor megnevezte, elnevezte a MU Színházat, egy helyet hozott létre, de ez a hely mozogni tud.
- Annyiban mégiscsak kötődtök majd a kövekhez, hogy nem csak a színpadot, hanem az egész épületet használjátok a játék során. Hogyan fedezitek fel a Trafó tereit?
- Videósokkal, zenészekkel járjuk be a házat, amikor az előadások engedik, akár éjjel is, amikor nincs ott senki. Nem tudom, hogy az "egy meg egy az egy" végül vándorló előadás lesz-e, most még gondolkozom a nézők szerepéről a játékban, de a videó segítségével, az épület különböző hangjait megidézve bemutatjuk, felboncoljuk, megműtjük a ház testét. Ez az előadás most a Trafóra épül, de ha bárhol máshol játszunk majd, akkor az adott épületet szólaltatjuk meg. Ha vendégszereplünk egy másik városban, egy másik épületben, akkor egy-két héttel a bemutató előtt a helyszínre megyünk és lefényképezzük, lefilmezzük, hangszerré és képpé tesszük azt a másik befogadóhelyet.
- Három munkacsoportban dolgoztok, a zenéért, a fotóért, a videóért valamint a performanszért felelős munkacsoportokban. Hogyan integrálod a munkájukat?
- Számomra fontos, hogy tudjam, rögzítsem, ezzel a három megközelítéssel dolgozunk. Hangilag, képileg fedezzük fel az épületet, utána megpróbáljuk belakni. Élő zene lesz hallható az előadásban valószínűleg vegyítve az épületben rögzített hangokkal. Papíron külön munkacsoportokban dolgozunk, de egyfolytában áthallás jön létre, mert a zenészek is performerek és a szereplők is bejárják majd a teret. Remélhetőleg a munkájuk az előadásban egységes nyelvvé válik.
- Az előadás címe: „egy meg egy az egy". Ez a cím a te gondolkodásmódodat tükrözi, a fraktál-elméletet. A részben ott az egész és az egészben a rész. Hogyan kapcsolódik ez a gondolat a mostani rendezésed témáihoz?
- A cím valóban kapcsolódik a fraktálokhoz, és kapcsolódik Tiborhoz is, mindketten azon a véleményen voltunk, hogy a világ egységes, nincsenek éles határvonalak. Egy régi előadásunknak, amelyet Herakleitosz 131 mondatából készítettünk szintén ez volt az alapgondolata: Minden egy. Ez a filozófiai tartalom van a cím mögött, de ezt megpróbáljuk lefordítani és olyan helyzeteket teremteni, amiből megtapasztalható, hogy a hétköznapokban hogyan élhető meg az egység. Az előadás egyik munkacíme az volt, hogy Határtalanítók, amely bár elég magyartalan kifejezés, de megmutatja a kint és a bent egységét, az emberi viszonyok közötti éles határok lebontását. Minden ember önmagában egy egység, de ha két ember együtt van, akkor a kapcsolatuk egy újabb egységet hoz létre, két embernek egy viszonya van. Emberi kapcsolatokról beszélünk majd: barátságról, szerelemről, házasságról, munkatársi viszonyokról és hogy ezek az egységek hogyan kapcsolódnak össze és hogyan válik ebből társadalom vagy civilizáció.
- Az ember az, aki a térből szellemével létrehozza a helyet. Ezt a határtalanítást is vizsgáljátok majd az előadásban?
- Megpróbáljuk ezt a kérdést is körbejárni, de még messze van a kutatásunk vége, másfél hónap múlva, márciusban lesz a bemutató és még akkor sem fogunk végére járni ezeknek a kérdéseknek. Az út a lényeg. Azonban már a próbaidőszak elején finom részletekre találtunk azzal kapcsolatban, hogy a szellemiség hogyan kapcsolja össze az embereket. A Trafóban látható premier után, remélem, újabb és újabb befogadóhelyek felfedezése továbbvisz majd bennünket az úton.