- 12 éve vágtak bele először a fesztivál szervezésébe. Milyen ambícióval tették ezt akkor, és mennyit változtak céljaik az elmúlt évek alatt?

- A kilencvenes évek végén már régóta megvolt a táncszakmában a vágy, hogy a színházi fesztiválokhoz hasonlóan nekünk is legyen egy fesztiválunk. A Magyar Táncművészek Szövetsége elkezdte keresni azt a várost, ahol jelentős a tánchagyomány, ahol szeretik a táncművészetet, és nem utolsósorban az infrastruktúra is megvan ahhoz, hogy mind a nagy együttesek, mind az új utakat kereső koreográfusok kisebb terekbe álmodott darabjai bemutatkozhassanak. Így találtunk Győrre, és lelt otthonra a fesztivál. Azóta megizmosodtunk, bátran állíthatom, hogy nemzetközi hírnévre is szert tettünk. Feladatunknak tekintjük azt, hogy újdonsággal szolgáljunk a közönségnek, a szakma képviselőinek pedig a találkozásra alkalmat adjunk, hogy ebben a hajszolt, zaklatott világban megpihenjünk, ünnepeljünk, és elgondolkodjunk a bennünket érintő kérdésekről.

- Miért csak kétévente rendezik a fesztivált?

- Bár szerencsére van annyi táncbemutató minden évben, hogy megrendezhetnénk a fesztivált, nem akartuk, hogy elfáradjon a rendezvény. De nem kell két évet várni a győri közönségnek arra, hogy táncot lásson, mert a páros éves Magyar Táncfesztiválját a páratlan évek Táncbiennáléi követik, ahol a populárisabb műfajokat helyezzük előtérbe, amatőr együtteseket is meghívunk rá, és a gyerekek kerülnek a középpontba.

- Hogyan állt össze az idei program?

- A kezdetek óta változatlan abbéli törekvésünk, hogy a táncpaletta minél szélesebb spektrumát megmutassuk, ezért a hagyományos néptánc, a klasszikus és modern balett, valamint a kortárs tánc legjobbjai fellépnek Győrben. A válogatás felelőssége az enyém, és vállalok minden véleményt. Minden bizonnyal vannak, akik megbántódtak, ami érthető, ha nem kapnak meghívást, de egy társulatvezetőnek vagy egy fesztiválszervezőnek tudnia kell nemet mondani.

- Milyen kísérőrendezvényekre kerül sor?

- Szlogenünk: Táncol az egész város. A Széchenyi téren táncra perdülhetnek azok, akik szeretik a latin táncokat vagy a rock and rollt. Három rendezvényünk lesz, ami elsősorban a szakmának szól. A befogadó színházak helyzetéről konzultálunk, amivel a célunk az, hogy ötleteket adjunk egymásnak, új helyszíneket keressünk olyan szakemberek, intézményvezetők bevonásával, akik erre nyitottak. Részt vesz a fesztiválon két jelentős impresszárió, akik Európa táncszínpadait jól ismerik, és biztos vagyok abban, hogy ezen a programon ötleteket tudnak adni. Bár van a táncfilmeknek fesztiválja, a filmeseknek és koreográfusoknak szeretnénk inspirációt adni ahhoz, hogy több táncfilm készüljön, ezért német szakembereket hívtunk meg. És vendégünk lesz Paul Szilard, akinek a nevét valószínűleg kevesen ismerik itthon. A 93 éves New Yorkban élő impresszárió dolgozott Balanchine-nal, a Koreai Balettel, számos nagy szólótáncos karrierjét egyengette, ő hozta el az amerikai balettet Európába. Elképesztő az életútja. Az Egyesült Államokban egyébként néhány éve megjelent az életrajza, ezt nemsokára Franciaországban is kiadják. Vele Harangozó Gyula beszélget majd. A fesztivál ugyanis nemcsak arról szól, hogy kitáncoljuk magunkat, örömet szerezzünk a közönségnek és magunknak, hanem hogy az agysejtjeinket is tornáztassuk, hogy a jelenről és a jövőről közösen gondolkodjunk. Ez a szakma eléggé meg van tépázva, és nem az összetartásáról ismert, ám az ilyen alkalmakkor valahogy mégis sikerül az összefogás. Együttesen kell új híveket szerezni a táncnak, megmutatni, hogy érdemes táncolni, és fontos nézőt nevelnünk.

- Idén ünneplik a Győri Balett harmincadik születésnapját. Milyen évad áll a társulat mögött?

- Nagyon sűrű. Boldog vagyok, hogy a jubileumot két olyan jelentős koreográfussal ünnepelhettük, mint Robert North, aki tiszteletbeli tagunk, és Christopher Bruce, akiket az angol kortárs balett megalapítóiként ismernek. Győrön kívül rendszeresen láthatott bennünket a Művészetek Palotájában a budapesti közönség, és felléptünk az ország nagyobb városaiban is. A Tánc Világnapján például kettévált az együttes, egyik felünk az Olasz Táncünnepen, Torinóban Sóthy Virág és Pátkai Balázs képviselte hazánkat, ahova magyar táncost eleddig még nem hívtak, a társulat többi tagja pedig Budapesten lépett fel. Jártunk Szlovéniában, az Egyesült Államokban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, közel harminc estén léptünk fel külföldön. A közeljövőben felújítjuk a Carment, játszunk itthon és Budapesten, majd ismét Németországba utazunk, aztán pedig itt a Magyar Táncfesztivál.