Talán csak a modern balettelőadásokon szocializálódott közönség magas ingerküszöbe, talán a Bolsoj-sztárokkal beharangozott társulattól nem várt hányaveti hozzáállás miatt vált az este felejthető élménnyé. A kevéssé hozzáértő néző joggal hihette azt a Budapesti Nyári Fesztivál programfüzetét olvasgatva, hogy a Bolsoj nagyhírű társulatához vagy legalábbis annak valamely alágához lesz szerencséje, ha megváltja jegyét az előadásra. Csak némi utánaolvasás során derült ki, hogy a Moszkvai Klasszikus Balett társulatának annyi köze van a legnagyobb múltra visszatekintő orosz balettegyütteshez, hogy két vezetője, a most látott előadás készítői, Natalja Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljov egykor a Bolsojban táncoltak. Ez a társulat azonban kifejezetten a klasszikus balettelőadások könnyen fogyasztható bemutatására vállalkozik, és kifejezetten turnéelőadásokra specializálódott.
Pedig ha van együttes, akinek vigyázni kell a hírére, az a Moszkvai Balett: egyrészt mert legendás, másrészt az utóbbi idők botránylavinája miatt amúgy sem makulátlan. Az orosz balett Gyagilev munkássága alatt vált fogalommá, amikor hazájától távol, Franciaországban Mikhail Fokin koreográfussal közösen megalapította a Ballet Russés-t. Nekik sikerült az, ami a Klasszikus Akadémiai Balettnek nem: a cári színházról leszakadva hátrányból indultak, ám ezt hamar előnnyé kovácsolták. Felismerték a balett összművészetté emelésének lehetőségét, így a legnagyobb huszadik századi festők (Bakst, Benois) és zeneszerzők (Csajkovszkij, Sztravinszkij) közreműködésével a látványvilágot és a zenét a balett egyenrangú elemévé tették, valamint számos táncnyelvi és dramaturgiai újítást vezettek be a műfajba. Az együttes első sikerei épp a Margitszigeten is látott orosz trilógiának a két darabjához, a Tűzmadárhoz és a Petruskához kötődnek, ellenben a trilógia harmadik darabja, a Tavaszi áldozat - amelynek koreografálásával Gyagilev szeretőjét, Nizsinszkijt bízta meg - a balettörténet egyik legnagyobb botrányát hozta: a közönség kedélyeit borzolta a pogány téma és a szokatlanul bonyolult ritmikai képletek táncos megvalósítása.
Egy ilyen botrányos időszak után nem tesz jót az együttesnek, ha az ő színeiben kevéssé képzett társulat vendégszerepel. Nagy csalódás, amikor a színpadon a távoli nézőtérről nézve is szembeszökően hanyag spicceket, egyenetlen spárgaugrásokat és a tánckar összhangjának teljes hiányát látjuk. Turnéprodukció lévén nem várhattuk a klasszikus darabok radikálisan modern újragondolását, megelégedtünk volna egy kimagasló tánctechnikával kivitelezett előadással. Ezzel szemben modernkedő szcenikai megoldásokkal, leegyszerűsített történetvázzal és laza technikai kivitelezését kaptuk. A Tűzmadárban például a mágikus történetből csak a jó és a gonosz szembenállását hagyták meg, mely oppozíció érzékletessé tételéhez Kascsej, a varázsló Darth Vaderre hajazó kosztümét gondolták a legalkalmasabb megoldásnak. Látványos, viszont a kellően erős kontextus híján ötletszerű az erdei koboldok kosztüme, mely a karjukat a kétszeresére hosszabítja, pókszerűvé téve őket. Nagy kérdőjelet hagy maga mögött a vékony damilon egyik oldalról a másikra átevickélő óriás tűzmadár-toll is.
A Tavaszi áldozat a Tűzmadárhoz képest fényévekkel izgalmasabb volt, ezzel együtt mégsem lehengerlő. Sztravinszkij zenéje elvitte a hátán az est második felét, a zene dinamikai csúcspontjainak táncos kiaknázatlansága viszont bosszantó. Indokolatlan helyeken azonban feltűnnek hatásvadász elemek, úgy mint a megszállott nő gyilkossági kísérlete, aki eleinte jól dekódolható sztereotíp gesztusokkal illusztrálja a megszállottságot, gyilkossági kísérleténél pedig többen felemelik, így válik fenyegető rémképpé, ami az áldozat leguggolásával ellenpontozva tökéletes, ám kevéssé hatásos filmes effekt-másolat. Az előadás vastapsot kap, bár ez inkább nézőszociológiai kérdés, mintsem a siker szintmérője.
hírlevél
