A 20. század elején a ready-made művészet egyik legikonikusabb alakja, Marcel Duchamp oly intenzív módon kérdezett rá a művészet határaira, mint talán előtte még senki. Az ennek nyomán kialakult alkotói attitűd egyre hangsúlyosabban kezdte el bizonytalanná tenni a hétköznapi és a művészi közötti határokat. Ezzel párhuzamosan egy másik – művészetet érintő – folyamat is kibontakozott e században, hiszen a népszerű kultúra egyre inkább begyűrűzött a magasművészetbe, a hétköznapiság mint téma nem csupán a pop-artban tematizálódott, hanem napjainkra olyannyira kitágította az esztétikum fogalmát, hogy a mindennapi cselekvéseket is az esztétikai tapasztalat (everyday aesthetics) részévé tette. Nem véletlen, hogy ennyire ismertté váltak napjainkban például Banksy graffiti-alkotásai, a mindennapisággal foglalkozó egyik legjelentősebb teoretikus, Yuriko Saito pedig olyan tevékenységi formák esztétikai jelentőségéről beszél, mint például a fűnyírás.

Kinshasa Electric (Fotó/Forrás: Bart Grietens)

A Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Trafó színpadán bemutatott darab érzékenyen reagál mindazon kérdésekre, amelyek a bevezetőben megfogalmazódtak. A belga illetőségű Ula Sickle elsőként 2014-ben bemutatott darabja a kongói tánckultúra populáris és mélyen identikus világába vezeti be a nézőt, miközben egyszerre nyújt félelmetesen tiszta képet korunk mediatizált világáról.

A koreográfia ezen jellegzetességeit azonnal megtapasztalhatjuk belépve az előadás terébe. A három táncos (Popol Amisi, Jeannot Kumbonyeki Deba, Joel Makabi Tenda) valamint a táncok zenei alapját megteremtő DJ (Daniela Bershan) okostelefonokkal és tablettel a kezükben sétálgatnak a színpadon, miközben folyamatosan fotókat és szelfiket készítve, és azokat egymásnak mutogatva múlik az idő. Egyfajta átmenetiség nélkül érkezünk tehát meg a ‘való világból' a művészet terébe, hiszen életünk mindennapjai képeződnek le ugyanazon gesztusokban, amelyet az előadóktól is látunk. Hogy a digitális kultúra és a fotókon vagy videókon keresztüli önreprezentáció mennyire mélyen jellemzi napjaink társadalmát, az minden bizonnyal sok ember számára ismert jelenség. Ez pedig nem pusztán valamiféle tevékenységként, az üres idő kitöltéseként jelenik meg, hanem szoros kapcsolatban áll az identitásképzéssel, hiszen a különféle közösségi oldalakon létrehozott profilunk szelektív reprezentációja hétköznapi önmagunknak. Az emberi élet eseményeinek jelentősége pedig egyre inkább függ ezen események virtuális térben való megosztásától.

Ezen átmeneti jelleg úszik át finoman az előadás nyitójelenetébe, amelyben az U alakú színpadképben szétszórtan elhelyezkedő szereplők a kezükben lévő mobiltelefonok által keltett zenék és zajok segítségével kezdenek el kommunikálni egymással. A telefonhangokra pedig megszületik válaszként a tánc, a test mozdulatai. Majd a DJ elfoglalja helyét a keverőpultban, és beindul a közel 1 óráig tartó maximál-dinamizmus.

Kinshasa Electric (Fotó/Forrás: Bart Grietens)

Már a táncosok öltözködése is árulkodó a koreográfia sajátosságait illetően. A klubkultúrára jellemző színes öltözékek, szárnyas cipők mind azt sugallják, hogy a populáris kultúra jellegzetes mozdulatai kelnek életre a színpadon. A befogadóban pedig felmerülhet a kérdés, hogy

a szórakoztató-látványosság jelleg mennyire válik hangsúlyossá, és mennyiben képes emellett más jelentésrétegeket is létrehozni.

A populáris kultúrát gyakran éri az a vád, hogy felszínesek, és nem rendelkeznek olyan jelentéstöbblettel, ami a műalkotás kategóriájába emeli őket. Ezen paradigmában teremtett lényegi változást Richard Shusterman, aki a Pragmatista esztétikájában a rap-zenét elemezve rámutat annak összetett voltára. A táncra vonatkozóan ennek legismertebb mozzanata David LaChapelle Rize című filmje volt, amely egy sajátos amerikai táncstílust, a krumpot járja körül, bemutatva, hogy milyen erőteljesen megfogalmazódik e népszerű táncnyelvben az identitás és a közösségi jelentésképzés. Ha Sickle koreográfiáját megnézzük, mind az öltözködés, mind pedig a néhol kubai, néhol az utcai tánc formanyelvét megjelenítő előadás a felszínes értelmezés számára pusztán a látványosság és a bravúros mozgásformák jelennek meg. Ha azonban kissé mögé tekintünk, jól láthatóvá válnak azon témakörök, amelyek elemelik ezen értelmezői horizonttól a táncot, és az identitás, a személyes traumák, a közösségteremtés egzisztenciális kérdéseihez vezetnek el minket. Egy multikulturális társadalomban a közösséghez tartozás igénye talán még erőteljesebben fogalmazódik meg az egyénben, hiszen sokrétű kulturális hatások érik folyamatosan a társadalomban. Ennek mentén különösen fontossá válik annak körvonalazása, hogy hogyan építi fel egy közösség és az ehhez kapcsolódó egyén a saját identitását.

A koreográfiában a táncformáknak ennek mentén rendkívül hangsúlyos szerepkörül van, hiszen ebben testesülnek meg az egyedi karakterek. A másik lényegi tulajdonságuk, hogy olyan történeteket tesznek kimondhatóvá, láthatóvá, amelyeket sokszor a verbalitás nem képes megfogalmazni, esetlegesen tiltott szavakba önteni. A tánc metaforikus nyelve azonban épp ilyenkor válik létfontosságúvá. A darab egyik legerőteljesebb mozzanata, amikor

a zene ritmusa lassan átúszik a fegyverlövések ütemébe, és ezzel párhuzamosan a táncmozdulatok is ebbe kapcsolódnak bele.

A Kinshasa Electric egy érzékenyen felépített koreográfia, amely részint “lazasága” miatt olyan közönséget is meg tud szólítani, akik számára a kortárs mozgásformák nehezebben értelmezhetőek. Ugyanakkor nem pusztán szórakoztatni akar és elkápráztatni a nézőt, hanem rámutatni arra, hogy a tradicionális táncformák mellett a jelenkori – és eredendően a népszerű – mozgásformák is láthatóvá és kifejezhetővé tehetnek olyan témaköröket, amelyek gondolkodásra késztetik a befogadót. Jó látni, hogy a jelenkori táncművészet egyre inkább nyit ezen formanyelv felé, ennek volt ékes példája a párizsi Operaházat népszerűsítő videó, amelyben a teret a kortárs utcai táncos Lil Buck koreográfiája tölti be.

Kinshasa Electric (Fotó/Forrás: Bart Grietens)

Noha az előadásnak van néhány kevésbé erőteljes pillanata – leginkább az a hullámzás, amely a dinamikus részek és az állóképek váltakozásában figyelhető meg, a táncosok “pihenése” talán kissé túlhúzott, ezzel együtt egyszerre elgondolkodtató és felszabadító koreográfia bontakozik ki szemünk előtt, egy traumákkal és az ellen küzdő felszabadító gesztusokkal teli világ, amelyben mindenki megtalálja a saját hangját és saját mozdulatait.