Ezek a díjak sok mindent jelezhetnek. Mutathatják a szezonban eltáncolt szerepek minőségét, és azt is, hogy hol áll a táncművész a pályáján. Oláh Zoltán esetében mindkét megállapítás helytálló, hiszen 2001 óta a Magyar Nemzeti Balett tagja, s bár hivatalosan kartáncosként kezdte, már az első évben kizárólag szólista szerepeket kapott. A 2013/14-es évad is több jelentős feladatot tartogatott a számára, hiszen rögtön a szezon elején mutatkozott be Pártay Lilla új, egész estés balettjében, az Aranyecsetben. Mint mondja: „Ezt a balettet is lehet kritizálni, de számomra óriási feladat volt Munkácsy figurájának megformálása, és külön hálás vagyok Pártay Lillának, hogy rám, a testemre alkotta meg a táncanyagot". S valóban, már csak a táncolnivaló mennyiségét tekintve is elismerés illeti Oláh Zoltánt, aki - a balettben szokásos rövid variációkon vagy a kicsivel hosszabb partneri feladatokon túl - az Aranyecsetben folyamatosan színpadon volt, sőt több partnerrel táncolt nehéz kettősöket. Ráadásul - bár sokak számára az ideális herceget testesíti meg - az utóbbi időben egyre inkább határozott karakterrel rendelkező szerepeket táncol.
Az eddig eltáncolt közel harminc jelentős szerep közül Amyntas és Lenszkij jelentett fordulópontot a pálya indulása után. Majd rögtön jöttek a hercegek, amelyek közül A diótörőét tartja a legkevésbé érdekesnek, hiszen csak a második felvonás felétől lép színpadra. Azok a szerepek kedvesek számára, amelyekért nemcsak technikailag, hanem színészileg is meg kellett küzdenie. „Huszonhat évesen táncoltam a Mayerling Rudolf trónörökösét. Egyesek szerint talán túl korán, azonban úgy érzem, hogy az akkori életkoromnak megfelelően, ma is vállalhatóan tudtam eltáncolni a szerencsétlen sorsú koronaherceg életét." Rómeó, illetve a Karamazov testvérek Alekszeje is kedvencekké váltak, és pár éve az Anyegin címszerepe is csatlakozott a legkedvesebbekhez. Ha egyetlen szerepet kellene választania, amelyet bármikor eltáncolna, az is az Anyegin lenne, mivel a mai napig intenzíven éli meg a harmadik felvonás katarzisát.
Különös kapcsolat fűzi Pártay Lillához, akinek a balettjeiben szinte minden, neki való karaktert (Levin, Vronszkij, Ashley, végül Munkácsy) megformált. Mindegyik segítette a művészi kiteljesedését, hiszen a koreográfus asszonnyal való munka mindig nagyon magas hőfokot kíván, ráadásul mindketten maximalisták, így jól megértik egymást.
A most befejeződött szezonban négy premierje volt és folyamatosan több darabot próbált egyszerre. A jövő évi premierek közül már nagyon várja des Grieux-t MacMillan Manonjából, amely évek óta szerepálom. Már Prévost abbé könyvét is többször olvasta, hogy hitelesen tudja megjeleníteni a férfi főszereplőt. Nagyon örül, hogy Maina Gielgud állítja színpadra a Manont, hiszen A Szilfid kapcsán is nagy harmóniában dolgoztak együtt. Számtalan hasznos, szerepformálásbeli tanácsot kapott a betanítótól, amelyeket meg is fogadott. Ugyanakkor kíváncsi arra, hogy a Coppélia Ference nyolcévnyi kihagyás után milyen érzéseket generál majd benne és hogy miként „szereti" majd a teste a feladatot.
Amikor azt kérdezem, hogyan viszonyul a kortárs koreográfiákhoz, akkor némi gondolkodás után A napfény természetét említi, amit ideálisnak tart a maga számára. Szívesen megpróbálkozna - amennyiben lehetőség kínálkozna - a nyolcvanas-kilencvenes évek Forsythe-darabjaival, és olyanokkal is, amelyek nem a „klasszikus precizitást erőltetik", hanem hagynak egy kis teret a táncos személyiségének. Ezen kívül nagyon fontos számára a betanulás folyamata, mert a jó mesterektől kapott impulzusok megerősítik, hogy amit csinál, az helyes. Kissé hitetlenkedve kérdezek vissza, hogy miért bizonytalanodik el a színház egyik vezető művésze, akit estéről estére megtapsolnak. „Ez nem igazi elbizonytalanodás, csak amikor a próbateremben vagy, és nem mindig kapsz megerősítést vagy pontos instrukciót, akkor előfordul, hogy nem tudod, merre van az előre. Ezen a pályán nagyon fontos, hogy egy vagy több megbízható külső szem rendszeresen elmondja a véleményét, mert az ember magát másként látja, értékeli. Egyébként meg amikor a színpadon vagyok, akkor teljesen biztos vagyok magamban, nem is lehet ez másképp."
Manapság hasznos, ha egy művész jól menedzseli magát. Ezen a téren Oláh Zoltán egy kicsit régimódinak tartja magát, mivel számára elsősorban a biztonság a legfontosabb. Természetesen bárhová elmegy, ha hívják, de a lelki alkata inkább konfliktuskerülő, így ritkábban harcol dolgokért. Tegyük hozzá, hogy szerencsés, hiszen megkérdőjelezhetetlen tehetség birtokosa. Az utóbbi időben médiaszerepléseinek száma is megnőtt, több nagyinterjú készült vele.
Az évad legjobb férfi táncosa cím egyben azt is jelenti, hogy egy szezonon át őt ítélték a legjobbnak. Oláh Zoltánnal arról is beszélgettünk, hogy sok munkával jár a test napi „megzabolázása". Ez szükséges a jó kondícióhoz és a technika szinten tartásához. Nagyon fontos ezen túl számára, hogy honnan jött, hogy a Magyar Táncművészeti Főiskolán sokat köszönhetett a mestereinek. És az is, hogy az Operában érzi a vezetőség bizalmát, amely az új szerepekben ölt testet, s amelyet a közönség igazol vissza a tapsaival. Ahhoz, hogy valaki „ideális művész" legyen - már amennyire van ilyen -, szerinte az alkati adottságokon túl elsősorban megfelelő iskola, jókor kapott szerepek, a rendszeres munka és alázat, no meg a jó családi háttér szükséges.
hírlevél
