Valami tehát történik. És ez most azon kevés folyamatok egyike, amikor nagyon örülhetünk és tapsolhatunk annak, ami itthon, a szemünk előtt formálódik, magyar alkotóktól, magyar energiákból és legfőképpen humorból táplálkozva.

Mondhatnánk egyszerűen azt, hogy ami a nagy presztízsű Aerowaves Spring Forward táncfesztiváljának húsz legjobb előadása közé bekerül, az mind minőségi garanciát jelent (s persze ez a többfordulós szelekciónak köszönhetően részben így is van), de bizony a darabok egészen változó színvonalat mutattak az április végi táncszemlén, és ebből messze magasan emelkedtek ki a svéd kulturális fővárosban magyar táncosaink. S még mielőtt (a nyíltan vállalt) elfogultsággal vádolnak, álljon itt a The Times egyik kritikusának véleménye - egy hosszú fesztiválnap végén - az Umeåban látott Hodworks előadása estéjén: "Egészen elképesztő, ahogy egy igazán jó munka fel tud rázni, bármilyen fáradt is vagy. RETTENTŐ éberen figyeltem a Hodworks Pirkad című előadásán." (Donald Hutera) Nemcsak a Svédországban összegyűlt szakemberek, hanem a külföldi közönség reakciói, visszajelzései is azt igazolták, hogy a nemzetközi táncpiacon is izgalmasnak és progresszívnek tartott, ezzel együtt pedig exportképes táncdarabokkal érkeztek a magyarok az egyik legnagyobb európai fesztiválra.

Az 1996 óta működő, nagy múltú európai kortárstánc hálózat, az Aerowaves nemzetközi, szakmai zsűrije a minden év októberében, Ljubljanában megrendezésre kerülő éves találkozóján több száz jelentkező közül választja ki azt a húsz-huszonöt kiemelt előadást, amelyeket az elmúlt évad legjobb, fiatal alkotók által készített kortárstánc produkcióinak ítélnek. A fesztivál igazgatója, alapítója, John Ashford, a londoni The Place kortárs táncszínház és iskola egykori vezetője, aki az ott töltött huszonhárom év alatt munkájával sokat tett a kortárs tánc népszerűsítéséért az Egyesült Királyságban. A harmincnégy országból szelektáló hálózat a kiválasztott előadásokat rendszerint meghívja a Spring Forward Fesztiválra, melynek minden tavasszal más-más európai város ad otthont. Ezúttal a Stockholmtól hatszáz kilométerrel északra található Európa Kulturális Fővárosa, Umeå látta vendégül az idei huszonnégy produkciót, köztük holland, belga, francia, angol, német, finn, svéd, izlandi, görög, spanyol, portugál, cseh, szlovén és magyar társulatokat, itthonról a Hodworks Pirkad (Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Marcio Canabarro) és a Molnár Csaba, Vadas Tamara Zsófia, Dányi Viktória által koreografált Nyúzzatok meg! című előadásokat. Nem mellékes, hogy idén csak egy ország delegálhatott két társulatot is, méghozzá mindkétszer a fesztiválprogram esti „főműsor" idejében lépve színpadra (plusz egy fellépőként a belga Éléonore Valère-Lachky Company csak magyar táncosokkal dolgozó Whirlingje).

A két és félnapos rendezvény programjában a válogatók és szervezők érzékelhetően törekedtek az európai tánc műfaji sokszínűségét, az egyszerűen kortárs táncként emlegetett hatalmas kategória ezer irányba tartó vonalait és országonként, alkotónként változó lenyomatait is felmutatni. A fesztivál azon törekvése, hogy az éppen helyét kereső táncos generáció, olykor még a saját hangját és lépéseit próbálgató koreográfus számára biztosítson valódi, éles helyzetet, mindenképpen elismerésre méltó. Ez eredményezte azt is, hogy a programból élesen kiugró, már a közönség által is előre várt produkciók markánsan emelkedtek ki a többi közül. A belga-holland csapattal dolgozó Jan Martens fizikai határhelyzetet feszegető, „ugrálós" darabját, a Dog days are over-t például hosszú percekig tartó állva tapsolással díjazta a közönség, ami legalább annyira szólt a hetven percen át, megállás nélkül(!) ugráló, a végére szó szerint maratoni teljesítményt nyújtó, végletekig fáradt táncosoknak is. A cseh Boys who like to play with dolls két alkotója, Tereza Ondrova és Peter Savel szintén mert tovább lépni a megszokott, egy koncepcióra köré épülő koreográfiától: előadásuk a gyerekkorban rögzült gender sztereotípiák elemeinek és viselkedésformáinak szinte felismerhetetlen összekeverésével játszott, ahogy hasonló - látszólagos - könnyedséggel lazította fel a közönséget a portugál Eggshells. Utóbbi ritmus- és gyerekjátékokra épülő gegfüzére úgy tudott a nemi (egyformán a hetero- és homoszexuális) kötődésről humorral szólni, hogy közben észrevétlenül rántotta magával a nézőket.

S ha valahogy lehetséges közös „sikerfaktort" megjelölni a magyar előadásokéval, akkor az mindenképpen az irónia, az adott szituációra kívülről tekintés, a jelentéstartalom szigorú élének eltompításában keresendő. Mert a Pirkad és a Nyúzzatok meg! közlésvágyában egyaránt ott dolgozik az a gesztus, hogy játék közben szinte nézői pozícióból tekint vissza önmagára: előbbi rejtettebben, a teljes meztelenség - megszokhatatlan/könnyen megszokható - tabuját átlépve, utóbbi deklaráltan, a közönség jó értelemben vett szórakoztatására, asszociatív és könnyed reakcióira építve. (A külföldi közönség pedig vette az adást. A magyarok reakciójánál gyorsabban tudott átlépni a „hodworks-i" helyzeten, és a zavart kuncogás percek alatt váltott feszült kíváncsiságra és humorérzékre.) Vagyis, a laikus néző számára gyakran dekódolhatatlan, és emiatt folyton értetlenkedést és gyakran dacot előidéző kortárs tánc láthatóan képes a nézőtér oldalára ülni, és nem véresen komolyan venni önmagát. Ez pedig a két magyar csapat más munkáiban is megfigyelhető.

Az új utakat és közlésmódot kereső koreográfusok megjelenésében pedig tagadhatatlan szerepe van az előadásaikat rendre bemutató Trafónak és a vele szorosan együttműködő, az Aerowaves kuratóriumában is helyet foglaló Műhely Alapítványnak. Munkájuk értéke elsősorban nem az egy-egy villanás erejéig bemutatkozó, kezdő koreográfus támogatásában mérhető, hanem abban, ahogy ezt előadásról előadásra folyamattá formálják, ahogy valódi fejlődési lehetőséget biztosítanak számukra nemcsak itthon, hanem külföldre közvetítve is. Ezt pedig nemcsak a pár nappal korábban még Umeåban fellépő, majd hazaérkezve mindkét Lábán-díjat bezsebelő két csapat sikere igazolja, hanem a folytatás is.

A két társulat közös keresztmetszetének tekinthető, már „jolly joker"-ként emlegetett Molnár Csaba május 9-én szintén a Trafóban bemutatott Dekameronja (Dányi Viktória, Molnár Csaba, Marco Torrice szereplésével közösen) egy határozott és lendületes vonással húzza alá a korábban leírtakat. Mert a Dekameron estéjén nevettünk a táncon - és ennek az egyszerű ténynek a különlegességét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nevettünk rajtuk és velük, őszintén, újra és újra, az előadás végéig. A legalapvetőbb, de korántsem egyértelmű alkotói eredmény született meg: jól éreztük magunkat egyszeri nézőként, nem fészkelődtünk a széken, nem nyomkodtuk a telefont, nem bámultuk a fenti lámpaparkot, nem szidtuk az alkotókat és magunkat, hogy ennek mi az úgynevezett értelme. Ehelyett valami szokatlanul felszabadító történt: felültünk a szürreális képi világgal játszó és vágtató csapat hátára, és mint a gyerek a cirkuszban, mindig érdeklődve figyeltük a következő pillanatot. Mindeközben pedig szó sem volt felszínes játszadozásról, itt mindennek ugyanúgy tétje van, ahogy poénja is, épp úgy, mint egy Hattyúk tavából eltáncolt nagy szólónak. Mostantól tehát a színpadon üdvözölhetjük a szórakoztató magyar táncszínházat, ehhez pedig csak gratulálni lehet.