A 2007-ben alapított HODWORKS minden darabjában dekonstruálja a test, a mozgás, a tér és a zene kereteit, és meglepő módokon építi újjá. A társulat keménymagját szabadúszó táncosok adják, akik változó konstellációkban már évek óta dolgoznak együtt. Előadásaikat három alkalommal válogatták be az európai tánchálózat Aerowaves programjába, Magyarországon pedig többszörös nyertesei a Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díjnak. Hód Adrienn a színházat olyan biztonságos térként képzeli el, ahol a felvetett témák és a róluk szóló párbeszéd teljes mélységükben tárhatók fel és tehetők művészileg láthatóvá.
"A mozdulat halála" –többek között ez a kifejezés is elhangzik a bevezetőben. Milyen megoldásokkal tudjátok elérni, hogy a mondanivaló és koreográfia egymást erősítsék és mellette a közönség számára befogadható darab jöjjön létre?
Azt gondolom, nem lehet általánosítani a közönséget, mert az nagyon sokféle ízlésű, identitású, neveltetésű emberből tevődik össze. Már az aznapi állapota is meghatározza egy néző aktuális befogadóképességét. Ezt magamon is tapasztalom: hangulattól függően másképp bírom a nyomást, hangokat, embereket, szagokat, és az is befolyásol a befogadásban, hogy mi érdekel abban az életszakaszban. Másrészt vannak dolgok, amiket talán elsőre sokkolónak, értelmetlennek tartunk, elutasítunk, de mégis hatással vannak ránk és ez nagyon is számít. Személy szerint engem újra és újra lenyűgöz az ismeretlen, az érthetetlen, és az, hogy akármennyire is szeretném az elmém az ismeretlen terében tartani, azonnal keresi a kiutat.
Engem nagyon érdekel, hogyan tartható az elme az ismeretlenben a folyamatos értelmezés igénye nélkül. Ezért azt is szeretem, ha kérdéseket kínál, akár a befogadhatatlanság érzetét kelti az, amit látok.
Hodworks: Délibáb (Cuhorka Emese) (Fotó/Forrás: Ofner Gergely)
Ha például elutasítom a látottakat, az egy kialakult állásfoglalás, amire újra ránézhetek, hogy tényleg „miről is van itt szó?” Jó, ha ellenállást kelt bennünk egy előadás. Bár az is igaz, hogy nem kell mindenkinek elmennie egy trash metál koncertre. Ott erős energiával kell a nézőnek is fellépni, partnerként, mert különben összezuhan. A kérdés, hogy ki, mivel szeretne találkozni? Itt a színházban megválaszthatjuk, míg az életben már kevésbé, ott jön a jó és a fos is egyszerre.
A Délibáb esetében is majd kiderül, hogyan érintette meg az embereket, mennyire "befogadható" a darab. Volt egy hosszú időszak, amikor azt gondoltam, hogy minden való lehet mindenkinek, most már nem egészen gondolom ezt.
Mik számodra a legfontosabb értékek, melyekből nem engedsz?
Mindenből elkezdtem engedni. Évek alatt felépült egy személyiség, ami már nem annyira tetszik. Kezdi szétszedni a testet. Saját magad vagy akadálya annak, amitől szabadulnál, vagy annak, amit máshogyan szeretnél csinálni és megélni. Érzem, hogy amit tudok, ami eddig vitt és megtartott, az kezdett el akadályozni abban, hogy a dolgokat máshogyan csináljam.
Mégis van valami, ami fontos érték nekem: az alkotótársakkal való nagyon személyes és mély viszony.
Nagyon fontos a megbizonyosodás arról, hogy hol tartanak, hogy mit csinálnak, hogy mire hogyan reagálnak. Nem tudok most még úgy dolgozni, hogy egy teljesen eljátszott szerepet lássak, kell az ember hozzá, akkor érzem magam biztonságban, ha megfelelő erők kezében van a történés. Fontos a közös gondolat, hit, azt hiszem sokkal jobban, mint azt gondoltam. Alkotótársak.
Hodworks: Délibáb (Fotó/Forrás: Ofner Gergely)
Az egyre növekvő előadói stábbal hogyan éritek el a megfelelő csapatdinamikát, milyen eszközökkel találjátok meg a közös hangot?
Tanulom. Mint azt az előbb is írtam, nagyon fontosak nekem a régen ismert alkotótársak. Volt három év, három egymást követő produkció (Ahogy azt az apám elképzelte, Pirkad, A halandóság feltételei), amikor ugyanazzal a négy emberrel dolgoztam (Molnár Csaba, Marcio Kerber Canabarro, Garai Júlia, Cuhorka Emese). Aztán az élet hozott változásokat és meg kellett oldani helyettesítéseket (Hadi Júlia, Furulyás Dóra, Ivan Björn Ekemark), és új táncos is került be az új kreációba (Vass Imre a Grace-be). Aztán újra visszatértünk egy szűkebb felálláshoz a Szólókban. De a tavalyi bemutatóban (SUNDAY) két "régi" és három teljesen új táncossal (Simet Jessica, Vakulya Zoltán, Marin Lemic) dolgoztunk együtt. A mostani kreációban pedig további két olyan táncos (Jenna Jalonen, Horváth Máté) szerepel, akikkel először dolgozunk.
Ez a kreáció is nagyon hosszú időszakot ölelt állt. Júniusban voltak az első próbák, egy tíznapos workshop.
Sok időt töltöttünk kutatással, majd analizálással, hogy kialakuljon egy közös nyelv, és tudjunk arról beszélni, ami történik, hogy megértsük, milyen eszközökkel lehet megtartani és változtatni az anyagot.
Ez rengeteg energia. Megfejtés és a történések megértése. Ebben a projektben sok idő ment el erre. Ugyanakkor, az új emberek más nézőpontokat, energiát, más gondolatiságot, reakció-lehetőséget hoznak be, ami bővíti, felforgatja az ismert erőviszonyokat.
Hogy látod, a társulat tizenkét éves fennállása alatt hogyan változott az előadások eszköztára? Milyen hatások értek téged, mely alkotók inspiráltak a folyamatos fejlődéshez?
Nehéz tudatosítani, hogy milyen hatások érnek konkrétan, és minek mekkora a súlya, behatása, mert annyira összetett és titokzatos, hogy hogyan működik ez az "inspirálódás", konfliktus-teremtődés, téma- és kérdésfelvetés. Minden összeérhet. De mégis,
ami leginkább mozgat, talán az az igazságtalanság, a hierarchia, a dominancia, a hatalom, a hit, az ismeretlen, az ellenállás, a másság, az elfogadás, a játék, a fikció, az anarchia.
Hogyan tudsz minden daraboddal megújulni?
Én nem akarok semmit. Csak benne vagyok nagyon régóta. Lényegében kilenc éves korom óta ezen a terepen is létezem, és túl sok időt töltök a munkámmal, ezért érdemes olyan irányba menni, ami nekem is izgalmas, új, kihívás, meg kell fejteni, ismerni, eldobni, újat találni. Folyamatosan változtunk, és ez a változás szerintem nagyban befolyásolja azt, amit és ahogyan készítünk.
Mi jelenti számodra a kikapcsolódást a munkán kívüli életben?
Minden más, ami nem a stúdióban, színházban vagy a laptop felett töltött idő. Kimondottan szeretem a monoton és egyszerű dolgokat. Például csak menni, nagyon sokat menni, egyik láb a másik után, megnyugtat, egyszerű és közben nézem, hogy mi van körülöttem. Szeretem azokat a helyeket, amiket jól ismerek, de szívesen megyek idegen területekre. De rengeteg mindent szeretek csinálni, hosszú lenne elmesélni.
A Délibáb február 8-9-én, illetve március 17-18-án látható a MU-ban.
Az előadásról bővebb információ a MU színház honlapján érhető el.
(portréfotó: Hamarits Zsolt)
hírlevél
