- A Pirkadban és A halandóság feltételeiben is a meztelenséggel kísérleteztetek. Hova lehet ezt még fokozni, minek a kifejezésére használod most a meztelenséget?
- Engem régóta izgat, hogy állunk a test-dologhoz. A Pirkadban egyértelműen vállaltuk, hogy ruha nélkül táncolunk; ott a test mint felület szerepelt a maga anyagiságában, anatomikusságában, ösztönösségében – itt nagyon sokrétű jelentést hordozott a meztelenség. A halandóság feltételeiben a ruhátlan test egy fricska, inkább a humor oldaláról közelítettünk felé. Ott csak Garai Júlia volt meztelen, aki egy szóló jelenetsorozatban azt mutatta meg, hogy néz ki egy klasszikus balett, vagy egy expresszívebb modern gesztusrendszer abban az esetben, ha a táncosnőn nincs ruha, csak egy spicc-cipő. A mostani, Grace című előadásban pedig a test valamiféle felszabadulás élményt, az elengedés tapasztalatát fejezi ki. Egy olyan megnyilatkozási formát kerestem, ahol a ruhánkkal együtt megszabadulhatunk a társadalmi szerepeinktől, és előtérbe kerülhet az a felület, ami az egész mibenlétünket hordozza. A test tehát itt az emberi létezést képes a maga egyszerűségében megmutatni.
- A fedetlen testek látványa zavarba ejtően tud hatni a nézőre és sokszor provokációként éli meg. Te hogyan tudod elérni koreográfusként, hogy a néző a meztelen testek nézése közben felszabadulás élményt éljen át, vagyis a tabudöntés által megtapasztalja ennek a pozitív oldalát?
- Én még soha nem használtam a meztelenséget tisztán provokációra.
Normális reakció, ha az emberek először nem tudják eldönteni, hogy szabad-e nézni a nemiszerveket, de szerintem akkor működik jól a dolog, ha a színpadi történés olyan irányba mozdítja a néző észlelését, hogy elfeledkezik erről. Rájön, hogy ez is csak egy test, ugyanolyan, mint az enyém, vagy az édesanyámé. Nem a szexualitást provokáljuk és nem az a célunk, hogy kívánalomba helyeződjön a néző. Azt gondolom, hogy olyan témák kapcsán, amiket tabuként élünk meg, nehéz közösségi helyzetet létrehozni a hétköznapok szintjén. Egy műalkotás viszont keretet adhat az ilyen kérdések felmutatásának. Éppen ezért a Graceben nagyon fontos a néző szerepe: az, hogy milyen reakciókat váltunk ki belőlük, a műalkotás felét teszi ki.
- Hogy látod, hol helyezkedik el a nézők ingerküszöbe, ha meztelenségről van szó?
- A film, festmény esetében sokkal magasabban van az emberek tűréshatára. A színházban -ami élő testekkel játszik- már alacsonyabban van ez a befogadói határ, de a színházban a cselekmény még elviszi a fizikai ingerekről a figyelmet. De ha táncban van indulat, keménység vagy sokk, akkor valahogy az sokkal jobban hasonlít a valóságra, látom nyersen ezt az erőt, és ez sokkal közelebb áll az emberek hétköznapi érzékeléséhez. Ezért ilyenkor nagyon lent van az ingerküszöbük.
- Meztelenül próbáltok. A táncosaidnak mennyire természetes ez, mennyire nehéz ebbe az állapotba előadásról előadásra belehelyezkedni?
- Valakinek ez nem probléma, és volt, aki nehezebben oldódott, de mihelyst megértette a dolog koncepcióját, onnantól kezdve partner volt ebben. A táncos is olyan, mint egy színész: belehelyezkedik a szerepbe és onnantól kezdve csak a gyakorláson múlik minden. Azért is kellett sokat meztelenül próbálni, mert teljesen más érzés, ahogy a bőr a másik ember bőréhez, a földhöz, vagy a levegőhöz ér. Mivel a gravitációval dolgozunk, egészen más mozgatni egy nagy ruhát, egy lengét, és megint más, ha meztelen vagy és az összes felületeden érzed a levegőt.
- Sok helyen játszotok külföldön. Mi a tapasztalat, hogyan fogadják a meztelenséget a különböző országokban, illetve milyen a magyar közönség ebből a szempontból?
- Az olyan országokban, ahol benne van a kultúrában a meztelenség, ott nem nagyon lepődnek meg ezen. Németországban, vagy a skandináv országokban például rögtön elfogadják ezt a jelenséget: ott annyira erős a szaunakultúra, hogy azért küldenek ki a szaunából, mert fürdőruha van rajtad, Berlinben pedig teljesen természetes, ha a parkban meztelenül napozol. Albániában -ahol egy kortárs tánc fesztiválon játszottunk- a nézők, mint a gyerekek, nagyon hangosan nevettek zavarukban. Voltak, akik kimentek, voltak, akik kimentek a feleségükkel együtt, de a férfiak visszajöttek. Volt, hogy kiszóltak, hogy a férfiak jöjjenek be és a végén feedbacknek mondták, hogy nagyon szépek a lányok, de a férfiakat nem szabad levetkőztetni. A magyar közönség ebből a szempontból vegyes, a nagyon prűdtől a nagyon elfogadóig egészen szélsőséges helyről indultak. De például a Pirkadról még soha nem ment ki senki, és ezt sikerként könyvelem el.
- Mik azok a kérdések, amik a Grace-ben tabuként felvetődnek?
- Próbáltam egy olyan pajzsot találni címként, ami pozitív irányba forgatja az egész történést. A grace szó angolul a 'kegyelmet' és a 'bájt, kecsességet' is kifejezi. Mindkét értelmében használom. Egyrészt felmutatjuk bizonyos tabutémák szépségeit, pozitív oldalát, másrészt eleve kegyelmet kérek azért, ha valakinek ez nem tetszik, ha valakit ez sért. Próbáltam magamban végigvenni, hogy mik azok a tiltott dolgok, amik kapcsán előrébb jutna az emberiség, ha foglalkoznánk velük. Ezek között volt a test, a test textúrájának elfogadása, az őszinteség abban az értelemben, hogy merjük felvállalni azt, amit gondolunk. Beszélünk itt a testhez kötődő szexualitásról, a test öröméről: úgy érzem ugyanis, hogy azáltal, hogy ezt a témát elfedjük, egyre távolabb kerülünk ennek az egészséges mivoltától. Pedig a szexuális energia egy csodálni valóan tiszta és őszinte energia. Ebbe nem szól bele az emberi agy. Ezeken túl a kiszolgáltatottságról, a félelemről is szó van a darabban. Mindez a darabon belül nagyon sokféle stílusjegyben jelenik meg: van benne stand up comedy, a közönséggel való provokatívabb viszony, van egy verbálisan kipakolt gondolati sík, van humor és van a fizikalitáson keresztül megnyilvánuló feloldozás.
- A darab leírásában az áll, hogy „Hód Adrienn absztrakt tánca elérkezett a kimondott szóig”. Ez azt jelenti, hogy a beszéd már egy olyan végső állapotként kerül bele a darabba, ahol a mozdulatok nyelve nem elég a kifejezéshez? Miért ennyire szélsőséges dolog, ha egy táncosnak beszélnie kell?
- Az elején poénkodunk is ezzel, hogy
ne mondd azt, hogy nem láttál még táncost beszélni?!”
Ha úgy tetszik, ez is egy tabu, amit le kell döntenünk. Az emberek -és ez esetben leginkább a szakma- folyton igyekszik kategóriákat felállítani, mert bizonyos skatulyákon belül biztonságosabban tudod magad érezni. Ugyanakkor ez be is határol, lekorlátoz. Jelenleg olyan elképzelések élnek a (szakmai) fejekben, hogy ha nem szólalnak meg, akkor az tánc, ha megszólalnak, az színház. A közönség szerintem ezen nem gondolkodik ennyit: ha táncolnak, azt nézi, ha beszélnek, azt hallgatja. Miközben szerintem teljesen normális dolog az, hogy ha valamit verbálisan szeretnénk elmondani, akkor azt elmondjuk verbálisan. A mi esetünkben ezt a formát magával hozta a munkafolyamat és a témafelvetés.
Hód Adrienn jegyezte a Golden Globe-díjas film, a Saul fia krematórium jelenetének koreográfiáját is. Ennek kapcsán korábbi interjúnkban kérdeztük őt.