Az Utópia ajánlóját olvasva úgy tűnik, olyan konkrét, aktuális témákkal foglalkozik, amilyenekről a kortárs tánc előadások aligha szólnak.
Ez a darab a mából táplálkozik, és a jövőbe néz. Ebben a pillanatban óriási változások zajlanak a világban környezeti, társadalmi, politikai, tudományos téren, és ez elképesztő szélsőségeket eredményez, amikről felelősségünk beszélni művészként. Rengeteg minden, ami akár még ötven évvel ezelőtt futurisztikusnak tűnt, mára beteljesült. Természetes az is, hogy az ember önmagánál jóval okosabb gépeket használ, a fejlődés pedig exponenciálisan nő, rövidesen lehet már turistaként utazni a Holdra, de eközben számtalan háborús övezet van, konkrét népirtás zajlik Mianmarban, nem szűnnek a vallási, vagy faji megkülönböztetésből adódó konfliktusok.
Az Utópia című darab arra reflektál, hogy miközben óriási tudományos fejlődéseknek vagyunk a szemtanúi, az emberi világunk nem lesz élhetőbb, tehát humán fejlődésről egyáltalán nem beszélhetünk.
Hogy lehet ennyiféle témát összefogni egy darabban?
Mozaikszerűen dolgozom, fragmentumokat, tételeket dolgozunk ki a szereplőkkel, amik egyszer csak mágnesként összekapcsolódnak. Ezek időnként abszurd kontrasztokat eredményeznek. Például látunk olyan mikrotörténeteket, hogy mi zajlik ma egy tinédzser lány fejében, vagy mi van akkor, ha kirekesztünk valakit a mássága miatt. De szó van arról is, hogy mi történik egy tüntetésen. Tehát foglalkozunk személyes és kollektív ügyekkel is. Nagyon fontos számomra, hogy egy színházi előadás gondolatébresztő, akár felkavaró legyen. A mostani munkánál érzelmi hullámvasúton vagyunk, és nem szükséges messzire menni inspirációért, a környezetünk bővelkedik elképesztően szélsőséges jelenségekben. Tehát sokrétű előadás készül, amit főként az az egyszerű kérdés tart össze, hogy „hova tart az emberiség?”.
A témák sokrétűségéhez mérten a szereplőgárda is nagyon sokszínű.
Sosem voltam az uniformizálás híve, sosem törekedtem arra, hogy tökéletes és szinte egyforma külsővel rendelkező táncosokkal dolgozzak, mert a figurák, a különleges személyiségek vonzanak.
Most viszont külön célom is volt a diverzitást ilyen kis közösségen keresztül megmutatni, különbözőségük alkatilag, koruknál fogva is látványos, pont erre a sokszínűségre szeretném felhívni a figyelmet, arra, hogy mennyi szépség rejlik a különböző karakterek egymás mellett élésében.
Teljesen mindegy, hogy hol élsz: egy indiai kis srác, egy afrikai pap, vagy egy japán orvos esetében is a legfontosabb az lesz, hogy szeressenek és biztonságban érezzék magukat – ebben tökéletesen megegyezünk a világ minden pontján.
Utópia próba (Fotó/Forrás: Csányi Krisztina)
Több alkotószellemű táncos is van a csapatban. Hogyan dolgoztok?
Ha önálló kreációról beszélünk, akkor kreatív csapatmunka mentén dolgozom. Különféle felvetéseken, témákon, szituációkon keresztül alakul a munka, röviden összefoglalva én konkrét feladatokat adok, ők pedig ajánlatokat hoznak, amiből én kiguberálom a legszebb gyöngyszemeket. Tehát a végső forma nagyban múlik az ő kreativitásukon is. Sok új ember van a csapatban, akikkel még nem dolgoztam, például a Táncművészeti Egyetemen frissen végzett Rácz Réka és Taba Benjámin, de Ivanov Gáborral is csak érintőlegesen ismertük egymást, Weinemer Ádám Zénó és Gaál Juli a castingunkon keresztül kerültek be a csapatba. Kálid Artúrral már volt szerencsém dolgozni a Fridában, és szinte minden nap elérzékenyülök, hogy Lőrinc Kati elvállalta ezt a munkát.
Már előző munkád, a Frida is szétfeszítette egy táncelőadás kereteit és zenés színházi előadássá avanzsált. Ez esetben mennyire élsz majd a prózai, zenés színházi eszközökkel?
Én személy szerint a komplex színházi élmény felé törekszem, kihasználva a test verbális és nonverbális lehetőségeit is.
Volt egy pillanat a pályámon, amikor azt éreztem, szűk nekem a táncosi terep. A Fridában egyenértékű volt a mozgás, a zene, és a próza. Ebben az előadásban viszont a mozgáson van a hangsúly, ugyanakkor formanyelvét és a szerkezeti felépítését tekintve is a színház irányába húz. Nagyon szeretek színészekkel dolgozni, mert – bár testileg nincsenek olyan kvalitásaik, mint a táncosoknak – nagyon bátrak és jó hatással vannak a táncosokra és fordítva.
Utópia próba (Fotó/Forrás: Csányi Krisztina)
Néhány éve nevet változtattatok, pontosabban Duda Éva Társulat/ Movein Mission kettős néven szerepeltetek. Most viszont ismét a Duda Éva Társulat brand alatt fut az Utópia című darab.
Ennek a próbálkozásnak az volt az oka, hogy eleinte csak én csináltam darabokat az együttesnek, de aztán meghívtam nemzetközi alkotókat is, és úgy éreztem, nem fair, ha az én nevem alatt fut. De egyfelől nem szerettünk bele a Movein Mission névbe, nem tudtunk azonosulni vele, másfelöl pedig meg kellett értenem, hogy a Duda Éva Társulat egy brand lett. Így most megszavaztuk, hogy hagyjuk el.
Hogy érzékeled: a táncnak, mint fizikális platformnak milyen szerepe van ebben az egyre virtuálisabb, megfoghatatlanabb világban?
Azt látom, hogy az emberek borzasztó éhesek a saját testük valódi megélésére. Ahhoz, hogy igazán komfortosan érezzük magunkat a testünkben, szükséges egy-egy olyan mozgásforma, amin keresztül megismerjük ezt a „lakást”, amiben lakunk.
A tánc pedig, amellett, hogy nagyon felszabadító, a legősibb fizikai és szellemi képességeinket is megnyitó csatorna, ami erre tökéletesen alkalmas. Ha pedig ezen keresztül kapcsolódni is tudunk másokhoz, az már igazi eufória.
hírlevél
