- A GG Tánc Eger együttesével októberben mutattad be a Képzelt beteget, amiben az általad is sokszor alkalmazott improvizációt használtad módszerként.
- Az improvizáció itt csak előzetes módszer, útkeresés volt, annak a lendületét és felszabadultságát szerettem volna beleoltani az előadásba. Nem úgy akartam elkezdeni dolgozni, hogy megkötöm őket. Látni akartam, mi van a rutninon túl, a mozdulatok után, nem azt, amit szabályszerűen le tudunk írni, meg tudunk fogalmazni. A tanult jeleket, kódokat, utalásokat már unásig ismeri mindenki. Inkább azt kerestem, hogy miként látszanak a mozdulatok kiszámíthatatlannak, váratlannak, meglepőnek. Amikor eljutottunk ebbe a világba, a táncosokkal minden új mozdulatot lefixáltunk, az előadás közben már nem kellett improvizálniuk.
- Narratív táncszínházról van szó a darab leírásban. Hogy jön össze ez a műfaj egy molière-i vígjátékkal?
- A narratíva reményeim szerint keretet ad, dramaturgiai ívet és feszültséget teremt, megágyaz a táncnak. Izgalmasnak gondoltam egy olyan táncelőadást, ahol van következmény, az események egymásra épülnek, semmi sem hasraütés szerűen születik. Magyarul van az előadásnak dramaturgiája, van egy narratíva, ami vezeti a nézőt, és minden táncjelenet a darabból jön elő. A cselekmény két szálon fut: a Képzelt beteg története mellett párhuzamosan Molière élete zajlik a színpadon. Utóbbinak sajátos formanyelve van, és ez - reményeim szerint - görbe tükröt tart a mai kor embere elé. Az „álrealityk" amatőrszínészeinek bumfordiságát hozzák a táncosok, amikor kibeszélnek a saját szerepükből, amikor elmondják, mint mondtak az előbb. Vagyis a kettős cselekményen túl ez a „kereskedelmi tévés" játék indokolta, hogy legyen beszéd a színpadon. Annak ellenére döntöttem így, hogy ez nagy kockázat és Tóth Réka dramaturg segítsége nélkül nem is mertem volna. Ráadásul én úgy gondolom, hogy máskor jobb, ha nincs dialógus a táncszínpadon.
- Az egri társulattal könnyen ment a munka?
- Korábban már közösen készítettem el velük a Hófehérkét egy fiatal koreográfusok számára kiírt pályázatra jelentkezve. Nagyon élveztem a közös munkát, termékeny volt. A mostani lehetőség már egy összeérett, a Topolánszky Tamás által összekovácsolt, jól vezetett társulattal jött. Óriási volt a különbség, ahogy most kutatták magukban az ismeretlen területeket, a még el nem mozgott mozdulatokat.
- Idén lett ötéves az általad alapított és felépített Willany Leó, amivel egy új műfajt vezettél be a magyar táncszcénába. A Leónak becézett improvizációs táncszínház, ami a Gödörben talált otthonra, a kezdő és profi táncosok találkozóhelyévé is vált.
- Én is örömmel néztem vissza idén nyáron arra, hogy a Leónak tulajdonképpen már saját kis történelme van. Nemcsak a táncosok, de a nézők is nagyon lelkesek, még mindig. Sikerélményt ad, és bízom benne, az az elmúlt évek eredményének is tekinthető, hogy a technikai nehézségek ellenére már nem kell nekik elmondani, mit jelent ez. Akik most nagyjából állandó fellépőim, azok értik, mit akarok, azt, hogy ez egy műhely, ahol a közönség és a magunk örömére kiadjuk magunkat, megismerjük a testünket, a rejtett mozdulatokat, és közben áldott pillanatok jönnek létre. Az improvizációnak korábban is komoly hagyománya volt a magyar tánctörténetben, de ha állandó szellemi műhellyé tud erősödni, az már egy másik minőség.
- Mi élteti ennyi ideje a Leót?
- Elsősorban az improvizáció feszültsége tartja fenn, de ez egy eleve adott tulajdonság. Mivel a közönség tudja, hogy ez improvizáció, ezért általában feszülten figyelnek, hogy mi lesz a következő történés. Két dologgal lehet tehát fenntartani a figyelmet: egyrészt folyamatosan meglepjük őket valamivel, másrészt eleve készülnek rá a műfaj jellege miatt, és akkor minden mozdulat lehet számukra meglepetés. Ha egy olyan improvizációt látunk, ami kiszámítható, akkor van baj, olyankor jön az alvás a nézőtéren.
- Érdekelnek a nézői visszajelzések?
- Én mindig fürkészem a nézők arcát, fontosak számomra a reakcióik. Mostanában a kutyámat, Kiflit figyelem, aki általában ott van velem a próbákon. A kutyusom pedig mindig feszülten figyeli az improvizációkat, illetve azt, aki éppen akcióban van a színpadon. Előfordult már, hogy elaludt előadás közben, ilyenkor tudtam, hogy éppen valami érdektelen dolog zajlott a szeme előtt. Nekem egy ideje ő az egyik legjobb és legőszintébb kritikusom.
- Elég sokféle táncos megfordul nálatok. Kivel, milyen típussal működik a legjobban a Leó sajátos műfaja?
- Nem feltétlenül azokkal a táncosokkal a legjobb együtt dolgozni, akik a legtechnikásabbak. Mert például a jó forgásokra rá lehet csodálkozni egyszer vagy kétszer, de az improvizációs színpadon nem biztos, hogy termékenyen hatnak. Azok a táncosok „kelnek életre" a Leóban, akiknek kicsit más rugóra jár az agya, akik nem félnek bedobni egy váratlan vagy humoros ötletet tánc közben, ami izgalmassá és egyedivé, provokatívvá teszi azt a kiállást. Mindig izgalmas, ha a táncosok mernek csúnyák, buták lenni a színpadon, és nem állandóan a szépségre figyelnek. Azért működik ez jobban, mert ilyenkor a gesztus nem önmutogatásból születik, hanem a nézők szórakoztatására. Nemrég együtt dolgozhattam Szakcsi Lakatos Bélával, akivel volt egy improvizatív előadásunk a New York Művész Páholyban nem szakmai közönség előtt. A jazz és a mozdulatok találkozásakor a nézők ott is hálásak voltak, mert érezték, hogy velük foglalkozunk, nem pedig magunkkal.
hírlevél
