- A 2011/2012-es évadban melyik előadás volt számodra a legemlékezetesebb? Melyik szerepedet kedvelted a legjobban, melyik jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

- Minden szerep emlékezetes, ha nem volna az, nem lennék előadóművész. Talán a legfontosabb, hogy meg tudd élni a jelen pillanatát. Kihívások mindig vannak. Rajtad is múlik, milyen magasra teszed a mércét. Egy szerep akkor lesz igazán a tiéd, ha együtt tudsz vele lélegezni. Soha nem szerettem a könnyebbik utat választani. Szeretem az olyan helyzeteket, amikor kilendítenek önmagamból. Nehéznek mondható-e egy szerep vagy emlékezetes? Hazudik, aki azt mondja, nem minden megélt előadás maradandó. Én egyre többször tapasztalok olyan impulzusokat, amelyekről a pályám kezdetén még csak álmodni sem mertem volna. Új dimenziók nyílnak körülöttem, bennem, a táncomban; egy új kapu, aminek boldogan nyitom ki az ajtaját. A nézők szeretete hatalmas lendületet tud adni egy művésznek. A legszebb élményeim nem Magyarországhoz, hanem Franciaországhoz kötődnek. Franciaország egy igazi kincs az életemben. Szerencsésnek mondhatom magam, sokat utazhattam, sokféle közönséggel találkoztam. Amikor az emberek állva tapsolnak és őrjöngenek a boldogságtól, amit te okoztál nekik, az mindenek feletti eufória!

- Mi volt az eddigi legmegragadóbb visszajelzés, amit valaha is kaptál a nézőktől? Amikor elkezdtél a tánccal foglalkozni, milyen jövőkép lebegett a szemed előtt?

- Drága szüleim - akiknek talán soha nem tudom majd eléggé megköszönni, hogy ekkora bizalommal és szeretettel indítottak útnak, s a támogatásuk nélkül nem lennék ott, ahol most vagyok - nem készültek fel arra, hogy szenvedélyes maximalizmussal fogok élni ennek a szakmának. 3 éves korában az ember még nem igazán tudja, hogy ez egy szenvedély forrása lehet, csak él a pillanattal. Testnevelés tagozatos voltam, szinte mindenféle sportot kipróbáltam. Azóta is rajongva tekintek vissza erre az időszakra és figyelemmel kísérem a sporttársaim sikereit. Később zenetagozatra kerültem, akkorra már egyértelművé vált, hogy a tánc az, amit nem szeretnék feláldozni semmi más miatt. (De bevallom, még mindig nagyon szeretnék újra zongorázni tanulni.) Szép lassan lebontottam magam körül minden akadályt. Meg sem tudom számolni, hányszor váltottam általános iskolát, csak hogy minden alkalommal ott tudjak lenni a táncóráimon. Nem volt könnyű utazás. Láthatatlan erővel robbant az életembe a tánc, és ez azóta is tart.

- Hazai és külföldi viszonylatban kinek a munkásságát, előadásait követed rendszeresen figyelemmel?

- Érdeklődéssel követem - nemzetközi és belföldi viszonylatban egyaránt - a koreográfusok, színházak, írók és zenészek előadásait. Mit érdemes tőlük megtanulni? Azt, amit mi magunk nem tanultunk meg mindezidáig. Nem csak a kultúrabeli különbségeink mások Európa-szerte, mégis gyönyörű, amikor ezek a különbségek találkoznak! Nem ellenállni, hanem befogadni kellene őket. Javarészt Franciaország, Brüsszel, Bécs és London, ahova rendszeresen van szerencsém eljutni és betekintést nyerni. Szomorúnak tartom, hogy itthon kevesbé érzem a nyitottságot arra, hogy megtekintsük egymás munkáit. Én rendszeresen járok többek között a Magyar Állami Népi Együttes és az Operaház előadásaira, nézek klasszikus és kortárs színházi darabokat is. Sosem elég ebből, mindig tanulni, látni kell, jót és kevésbé jót egyaránt.

- Mi inspirál, miből nyersz új energiákat?

- Semmi másból nem állunk, csupán egy nagy energiahalmazból, ami körülvesz, ami átölel bennünket. Pedagógusként inspirál, ha látom magam körül a fiatalok csillogó tekintetét, akik érezni szeretnék a tánc szellemét, a zene varázsát. Előadóművészként lelkesít, ha egy alkotási folyamat alatt olyan erők csapnak össze, amit még mi is nehezen tudunk kezelni, mert annyira szerteágazóak. Koreográfusként, kísérletezőként pozitívan hat rám, ha a teremben ugyanolyan elhivatott, eszeveszett fanatikusok vesznek körül, amilyen én is vagyok.

- Egy-egy új darab születésekor a munkafolyamat egyes fázisaiban mi az, amit kedvelsz, és mi az, amit inkább kihagynál, ha lehetne?

- Beszélgessünk egy kicsit a fizikai fájdalmakról? (nevet) Az alkotás egy magasabb szintre emeli az embert: nem tudni, önmagával találkozik-e vagy valakivel, akit éppen látni, érezni szeretne. Művészekkel gyakran előfordul ez a zűrzavar. Minden alkotói folyamat más: az emberek, lelkiállapotok, témák függvénye, és pont ez az, ami olyan hihetetlenül el tud varázsolni.

- Táncpedagógusi tudásodat van-e alkalmad kamatoztatni?

- Nagyon szeretek tanítani. Évek óta képzésvezetője vagyok a Közép Európa Táncszínháznak. Sosem fogom elfelejteni az első pedagógusi élményemet, ami szintén Franciaországhoz kötődik. Maradandó emlék. A tudást alkalmazni sokkal nehezebb feladat, a pedagógusi diploma ehhez nagyon kevés, mindössze egy különleges kommunikációs csatorna a metodika szerint felépített rendszerben. Elsősorban nem a technika az, amit szeretek megtanítani, hanem a filozófiája annak, amit tanítok. Ezt követően jöhet a magas szintre emelt technikai tudás átadása.

- Nézőként milyen táncelőadásokra szoktál beülni?

- Mindenre! Egy nagy csoda a mi világunk, minden érdekel. A kortárs tánc kategória eléggé behatárolt itthon. Fred Asteren nőttem fel, a külföldön töltött éveim alatt inkább a modern balett állt hozzám, de Párizsban sokat jártam jazzelőadásokra is. Rajongok az Operaházunkért: csodálatos épület! Amikor időm engedi, igyekszem minél több előadást megnézni ott is. Ezenkívül imádom a salsát, eljárok tangó-, swing- és rock and roll estekre is, mivel ezek közül elég sok területet érintek táncművészként is. Néha olyan érzésem van, egy élet nem elég mindenre, amit el szeretnék táncolni. Viszonylag sok táncműfajban vagyok érdeklődő, és tanulom is őket!

- Milyen cél lebeg a szemed előtt a közeljövőre vonatkozóan? Mi az álmod?

- Minőség: pedagógusként, koreográfusként, előadóművészként, emberként! Fiatalabb koromban volt egy igen komoly műtétem. Csúcsenergiában voltam, majd közölték velem, örüljek, ha újra járóképes leszek. Bevallom, akkor nagy hatással volt ez rám. Azóta két fő cél lebeg a szemem előtt (ami publikus): sérülésmentes, egészséges élet, valamint az, hogy sose veszítsem el azt, aki vagyok, és aki lenni szeretnék. Adjak esélyt magamnak ahhoz, hogy alakuljak, változzak, és önmagamhoz hűen tudjak létezni.

- Milyen zenére szeretsz táncolni leginkább?

- Fogós kérdés. Az emberi faj egyik legnagyobb ajándéka, hogy képes a lélekre ható hangokat adni, és eszközöket is tud alkotni ezeknek a hangsoroknak a megszólaltatásához. A zenének egyaránt köze van a művészi önkifejezéshez és a mulattatáshoz, de önmagában véve is fontos jelenség. A zene befolyásolja az egész emberiséget, energiája gyógyítja a testet és a bolygót. Az emberi pulzus ütemére lüktető békés muzsika hallgatása pozitív változásokat idézhet elő az ideg- és elmeállapotban. Minden zene, és a zene mindenre hat. A lelkünk szólal meg benne. Minden zenei stílus mást hoz felszínre, és a tánc, ami ebből létrejön, sosem hazudik. Ha képes vagy megszólaltatni a tested és te magad tudsz lenni a hangszer, ami megmozdítja a belső éned és felszínre hozza annak gyönyörűségeit, átkait, kínjait, örömeit, megteremtődik az egység. A zene által létezünk mi táncművészek - a zene a minden! Talán egy gyengém van: az élőzene, profi zenekarral, karmesterrel, koreográfussal, rendezővel. Az olyan élményt tud nyújtani, amit nem is szeretnék szavakba önteni, mert bárhogyan keresném, a megfelelő jelzőt sem találnám. Lenne egy kérdésem nekem is: Igazából sosem fogom megérteni, miért hagyjuk ki a fényeket egy művész életéből? Mintha azok nem hatnának ránk, és csak vizuális kiegészítői lennének egy alkotás útjának. Próbáljunk meg létrehozni fények nélkül bármit is! Gyönyörű szakmának tartom, és remélem, lesz lehetőségem a tánc és a zene mellett ezt a különleges világot is jobban megismerni.