Josephin Baker a banántánc kosztümjében (Fotó/Forrás: Walery / Getty Images Hungary)

Képzeljük el a 20-as évek Budapestjét: az első világháború után lassan stabilizálódik a gazdasági helyzet, lazul a városi lakosság hierarchikus összetétele, a kávéházakban élénk társadalmi élet folyik, és lassan a nők emancipációja is elindul. Ebben az ébredező állapotban a minden addigi konvenciót átlépő afroamerikai sztár, Josephine Baker híre óriási izgalmat vált ki a közönségből. Magyar ember akkoriban nem gyakran találkozhatott színesbőrű emberrel, pláne nem olyannal, aki ennyire gátlástalanul vállalta volna „egzotikus” külsejét.

Josephine Baker a 20-as évek jazzkorszakának, tánczenei forradalmának szimbóluma volt, aki a párizsi Art Deco kifinomultságát vad és érzéki felszabadultsággal, humorral ötvözte. Hogy mennyire „vérlázítónak” hatott ez a szabadság Közép-Európában abban az időben, azt jól mutatja, hogy Josephine Baker 1928-as bécsi látogatása során az érsek engesztelő misét rendelt el, Budapesten pedig élénk vita bontakozott ki egy parlamenti ülésen a konzervatív és liberális képviselők között, mivel a konzervatívak nem szerették volna Bakert beengedni az országba. A Pesti Hírlap 1928-as hasábjain olvasható a rendelet:

Avval a feltétellel és szigorítással adatott meg az engedély, hogy előbb a színésznő próbaelőadáson tartozik összes produkcióját bemutatni, és amennyiben ezek ellen erkölcsi vagy más szempontból kifogás emelhető, azokkal szemben a rendőrhatóság a megfelelő intézkedéseket meg fogja tenni”.

Soha azelőtt nem vizsgáztatta semmilyen hatóság hasonló módon Josephin Bakert, ő azonban ezt is vállalta: a belügyi helyettes államtitkár, a honvédelmi miniszter helyettese, a rendőrfőkapitány és helyettese előtt mutatta be korántsem feszélyezett műsorát. Hogy, hogy nem, az engedélyt megkapta, és egy hónapon keresztül szerepelt a mai Madách színház helyén álló Orfeumban, ahová Berlinből, Bécsből és Milánóból is tódult a közönség a hírére.

Az Orfeum akkori igazgatója, Zerkovitz Béla dalban is megörökítette azt az óriási felhajtást, ami a fekete csillag budapesti fellépését övezte. A Gyere Josephine óriási sláger lett: nem csoda, hiszen a szövege olyan szaftos sorokat tartalmazott, amit ma már nehezen tűrne a nyomdafesték.

Gyere Josephine, gyere Josephine, Eszem a zúzádat.

Gyere Josephine, gyere Josephine, Majszolom a szádat”.

Josephine Baker imádta a dalt, ezért amikor visszatért Párizsba, azonnal íratott hozzá francia szöveget is, aminek refrénjét ezrek énekelték vele minden este: "Dites-moi Josephine..." Érdekes módon ebben a dalban már nem vágytárgyként tűnik fel, hanem felelgetős formában beszélget a párizsi közönséggel, biztosítva őket arról, hogy bárhol járt, mindig a szívében őrizte Párizst.

De nem csak Zerkovitz Bélát ihlette meg Baker: Kosztolányi Dezső az 1928-as Pesti Hírlapban jelentetett meg egy glosszát róla. Ebben Zerkovitzhoz hasonlóan, helyenként szexuális izgalommal beszél a Fekete Vénuszról:

ezt a szerecsen kisasszonyt valaki fehérre mosta. Szinte a tejeskávéra emlékeztet, melyben a fekete és tej egyenlő arányban elegyül. (...) Félbarna, forrón. Habbal? Duplahabbal. (...) Micsoda majmos ügyesség”.

Amikor pedig arról elmélkedik, miért van ilyen óriási hatással a magyar közönségre Josephin Baker, arra jut, hogy a gyarmatosító fehérek az ő személye iránti rajongásban róják le bűntudatukat. „Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert, karddal, kicsit föl is emelje, szellemileg”. A teljes esszé itt olvasható.

Josephin Baker plakát Réz-Diamant Tibortól (Fotó/Forrás: OSZK PKT, PKG.1928/51)

21. századi szemszögből azonban már árnyaltabban láthatjuk a Josephin Baker-hatásmechanizmust. A nyomorból indult afroamerikai sztár, aki gyerekkorában szemtanúja volt a feketék elleni vérengzésnek, ironikus módon éppen a fehérek rasszizmusára alapozva lett sikeres, a saját hasznára fordította a feketékkel szembeni sztereotípiákat.

Azzal, hogy a párizsi színpadokra behozott olyan afroamerikai eredetű táncokat, mint a Charleston, a Black Bottom vagy a Shimmy, valójában a francia eroticizmust manipulálta, a feketékről alkotott primitív képet és a szexualizált afrikai törzsi asszony alakját romanticizálta. Híres banántánca, melyben fedetlen felsőtesttel, banánszoknyában táncolt, óriási izgalmat váltott ki a párizsi és budapesti közönségből, hiszen legitim körülmények között, elegáns színházépületben nézhették, amint egy fekete nő kielégíti az ő primitív fekete emberekről alkotott képét. Josephin Baker érdekes metagesztusa mögött valójában az az élvezet húzódhatott meg, amit akkor érezhetett, amikor

az ujja köré csavarta azokat, akik a feketéket addig lenézték.

Josephine Bakert semmiképp sem érheti az a vád, hogy erősítette a feketék elleni rasszizmust. Életének egyik leghangsúlyosabb része volt a polgárjogi küzdelemben való részvétel: cikkeket írt a szegregációról, és az egyetemen tartott előadásokat a témában. Még akkor is megtagadta, hogy szegregált közönség előtt lépjen fel, amikor 10.000 dollárt kíbnált neki egy szórakozóhely Miamiban.

(forrás: http://kosztolanyidezsoter.blog.hu, 24.hu, Josephine Baker, In Body And Dance)