- Te a hazádban a táncosok közt igazi sztárnak számítasz, amellett, hogy koreográfusként és tanárként is dolgoztál. Mi vonzott mégis Európába?
- A karrierem szempontjából mindig az a fő célom, hogy a lehető legtöbb szakmai impulzus érjen. Mivel Kuba egy sziget, ami elzár minket a szomszédos országoktól, ezért ilyen külső hatások, élmények megtapasztalására sokkal kevesebb lehetőségünk van. Hiába lettem Kuba egyik vezető táncosa, mégsem tudtam olyan könnyen részt venni a táncvilág körforgásában, mert elszigetelve élünk. Európától ezeknek a lehetőségeknek a megtalálását is remélem.
- A kortárs tánc mellett a klasszikus balett is meghatározó jelentőségű volt az életedben.
- Amikor kicsi voltam, elsősorban a kubai néptánc érdekelt, akkor még a balett sem nem vonzott igazán. Hét év néptánc-tanulás után kezdett foglalkoztatni a balett műfaja, de a családom gondolkodásmódjával nagyon nehéz volt megbirkóznom. Ugyanis szigorú katonacsaládból származom, akiknek először elképzelhetetlen volt, hogy az ő fiúk balett-táncosnak álljon. A nagyapám nagyon sokáig nem állt szóba velem emiatt. Végül három évet töltöttem a balettintézetben, ahol egy fantasztikus tanártól tanulhattam, és ott jöttem rá, hogy a klasszikus balett nagyon fontos mindenkinek, aki a tánccal később professzionálisan szeretne foglalkozni, függetlenül attól, hogy néptáncról, kortárs táncról vagy balettről van szó.
- Mit szólt végül a család, hogy a balett mellett tetted le a voksodat?
- Nagyapám nagyon erős egyéniség volt. Először esze ágában sem volt megnézni engem a színpadon, én időközben diplomát szereztem néptáncból és kortárs balettből is, a nevemet pedig kezdték egyre jobban megismerni a kortárs táncszcénában. Négy év hallgatás után nagypapa kezdte megérteni, hogy a tánc az életem meghatározó részévé vált, és akkor leültünk megbeszélni a dolgokat. Ezután elfogadta, hogy az unokája táncos lett, és ezzel együtt a családi béke is helyreállt.
- Kubában egy táncos előtt milyen lehetőségek állnak egzisztenciális értelemben? Ma is rendszeresen olvashatjuk a hírekben, hogy kubai táncosok külföldi útjukon disszidálnak, mert otthon egyáltalán nincsenek megfizetve.
- Ilyenkor általában klasszikus táncosokról szólnak a hírek, a kortárs tánc területére ez nem jellemző. Ennek az a magyarázata, hogy a kortárs táncnak sokkal nagyobb presztízse van Kubában, mint a klasszikus balettnek. Tulajdonképpen mi voltunk a legjobban fizetett táncosok Kubában, sokkal jobban kerestünk, mint például a Kubai Nemzeti Balett tagjai, amiben a társulatunk erőskezű menedzserének volt nagy szerepe.
- A sokoldalúságodat és a nyitottságodat mutatja az is, hogy nemcsak néptáncban, kortárs táncban, balettban próbáltad ki magad, hanem részt vettél már videóművészeti projektben és készítettél cirkuszkoreográfiát is. Hogyan kerültél ezekre a területekre?
- Ez ugyanabban a látásmódban gyökerezik, hogy szeretek minél több dolgot kipróbálni. Sokat segített ebben az is, hogy amikor bekerültem a táncakadémiára, ott olyan mestereim voltak, akik egyszerre tanítottak a táncakadémián és a cirkusziskolában is. Illetve egyikük foglalkozott videóművészettel, ami az elmúlt tíz évben sokat fejlődött Kubában. Nekem ezért minden egy helyen volt, a tanáraim pedig, akik látták, hogy milyen színpadi tapasztalattal rendelkezem, idővel cirkuszi produkciókba és videóművészeti projektekbe is hívni kezdtek. Ezekkel az előadásokkal én is sokat jártam a világot, eljutottam többek közt Franciaországba, Svájcba, Svédországba és Kolumbiába is.
- Hogyan ismerkedtetek meg Frenák Pállal?
- 2013-ban ismerkedtünk meg, amikor a Frenák Pál Társulat vendégszerepelt nálunk Kubában. Pál első nap megnézte a külföldieknek tartott bemutató órámat az iskolában, és azonnal tudtuk, hogy egyszer majd együtt szeretnénk dolgozni. Ez persze nem volt olyan könnyű lépés, mert épp akkor írtam alá egy egyéves szerződést a tánciskolában. Az évad végén aztán már biztos voltam benne, hogy az ő társulatával akarom folytatni, ekkor megszületett a nagy döntés, hogy csatlakozom a csapathoz, és Magyarországra költözöm.
- Mi volt az első benyomásod a társulatról, amikor láttad az előadást?
- Engem az fogott meg a legerősebben, hogy Frenák Pál teljesen az ellenkezőjét csinálta annak, ami a kubai gyakorlat. A kubai táncosok mind nagyon virtuózok, és nagy hangsúlyt fektetnek a technikára. Tánctechnikai szempontból megpróbálják kihozni a maximumot a mozdulatokból, Frenák Pál viszont a táncosaival sokszor minimalista megoldásokat alkalmaz. Engem az nyűgözött le teljesen, hogy egy olyan egészen egyszerű helyzetből - mint mikor például két táncos fekszik egy kanapén - milyen erős pillanatokat, egyedi világot képes teremteni, és ezen keresztül milyen mély, művészi hatást képes elérni. Ez az eszközmentes, letisztult szemlélet nagyon eltér a kubai táncművészet karakterétől. Frenák Pálnak született képessége van arra, hogy a kortárs táncban a legkevesebb eszközzel alkosson újszerű és rendkívüli képeket.
- Első magyar előadásod, az áprilisban bemutatott Birdie próbáin azt lehetett látni, hogy te a próbák szüneteiben sem pihensz. A többieket is hatalmas lendülettel vitted bele az edzésbe, és közösen nyomtátok a fekvőtámaszokat. Nálad sosincs lendületvesztés?
- Ha egyszer feljutok a színpadra, akkor valóban nem tudok megállni. Nálam ilyenkor nincs szünet. Szeretem fáradtnak érezni magam, szeretem elvinni a legszélső határhelyzetig a testemet, és megnézni, hogy ott mi van. Izgalmas azt az ellentétet is megtapasztalni, amikor a testem fáradtságát a szellemi erőm képes továbblendíteni. Biztos szerepe van ebben annak, hogy korábban küzdősportokkal is foglalkoztam.
- A Birdie című előadás a szellemi és fizikai falakról szól, ez pedig nagyon rímel arra, amit épp mesélsz magadról. Neked vannak most olyan falaid, amit éppen próbálsz leküzdeni?
- Nekem egy ilyen mentális fal például az, hogy még sosem táncoltam meztelenül. A meztelenség viszont gyakran jelenik meg Frenák előadásaiban, így erre biztosan sor kerül majd idővel. Érzem, hogy ez egyelőre nagy kihívás nekem, de tudom, hogy képes leszek ezt a falat is ledönteni.
hírlevél
