- Mi fogott meg Esterházy Péter eredetileg Eötvös Péter azonos című operájához írt szövegében?
- Leginkább a dadogó próféta szerepe. Az Orfeusz és Eurüdiké című előadásunkban van egy jelenet, amikor egy A és egy B pont, egy első és egy második pozíció között rezonálok. Amikor ezt a jelenetet táncolom, mindig azt érzem, hogy ez a helyzet nagyon jól jellemzi az én életemet. Amikor rátaláltam Esterházy szövegére, akkor feltűnt, hogy a dadogó próféta ugyanígy A és B pont között rezonál: mire kimondaná a jóslatát, addigra be is teljesedik a prófécia. Ez rettenetesen megtetszett nekem. Ráadásul ez a mű önmagában is egy prófécia, hiszen Esterházy már ebben a 2012-es szövegben azt írja, hogy 2016-ban kerítés lesz mindenhol, és lám, mindenhol kerítés van. Ami még hátborzongatóbb, hogy a saját halálát is megjósolja ebben a műben. Amikor ezt olvastam, egy felemelő érzés fogott el. Tehát én két dologgal szerettem volna foglalkozni ebben az előadásban: a transzcendens élménnyel, és a dadogás szinonimáival.
- A dadogás lehet az alkotás szinonimája is? Sokszor nyilatkozol úgy a régi munkáidról, mintha már nem tudnál azokkal azonosulni. Mintha újra és újra felülírnád az előző darabjaid „állításait”, vagy legalábbis újrafogalmaznád a kérdést.
- Igen, szólhat ez az alkotásról is. Nagyon elválnak egymástól a produkcióim, erősen változik az ízlésem.
Még az sem biztos, hogy arra vágytam az elmúlt években, amire akartam vágyni. Eddig nem azt kerestem, amit keresek.
Aki látott már jó táncelőadásokat, vagy táncolt sok rosszban, abban kialakul egy ilyen típusú önreflexió, és ez szükséges is. Most voltunk egy amerikai showcase-en, ahol a legtöbben ennek a szöges ellentétét képviselték; mindenki halál biztos abban, hogy ő a legjobb. Ez is egy hozzáállás, de én nem ezt vallom. Sosem éreztem azt, hogy végre rájöttem a megoldásra, zseni vagyok, mostantól nekem könnyű dolgom lesz. A Dadogó Szimfónia is merőben más lesz, mint az eddigi előadásaim.
- Miben lesz más?
- Most az érdekel, hogyan születik harmónia két olyan ember között, akinek fogalma sincs egymásról.
Az egyik kedvenc feladatom a tanítványaim és saját magam számára is az, amikor csukott szemmel improvizálunk: ilyenkor keresem azt, hogyan komponál az Isten.
A véletlenekből csodálatosan harmonikus pillanatok jönnek létre, és én ezt szeretném megmutatni. Az életben is mindig az izgat, hogyan rezonál egymásra két ember: például hogy a legjobb barátom miért jut eszembe egy órával azelőtt, hogy véletlenül találkoznánk. Ugyanezek a látszólag meg nem tervezett, apró kompozíciók izgatnak most a koreografálásban is. Ez egy sokkal finomabb nyelvezet, mint amikor egy kánon vagy egy tükörszimmetria kerül föl a színpadra, amelyek nekem már túl erős effektusok. Azt érzem, hogy új témát találtam, és ez az én témám.
- Ezekre az apró összerezdülésekre vonatkozik a címadás is, tehát hogy oratórium helyett szimfónia lett a műfajmegjelölés?
- Egyrészt ezzel a címmel szerettem volna utalni arra, hogy mivel én nem dolgozom az Eötvös Péter-oratóriummal, ezen a ponton különválok az eredeti műtől, és más megfogalmazást hozok létre. Másrészt a szimfónia jelentése harmonikus együttlét. A harmónia itt viszont egyfajta „messziről nézve szép” stílusú kompozíció lesz: mindenki döglődik párhuzamosan, de ha messziről nézzük, mégis gyönyörű, mert az Isten összekomponálja őket.
- Esterházy szövegének lehetne most egy nagyon erős aktuálpolitikai olvasatot is adni. Ezekkel az utalásokkal éltél a darabban?
- Beleborzong az ember, amikor olvassa a műben, hogy 2016-ban utálni fogunk mindenkit magunk körül, és folyamatosan azt táplálják majd belénk, hogy féljünk. Az alapkoncepcióm nagyon sokáig ezért egyértelműen az volt, hogy ez egy világvége parti lesz a szerb határnál.
Csodálatosan nézett volna ki a színpadon egy szögesdrótkerítés-templom, a gyűlölet temploma, ahogy azt az elején megálmodtam.
De azt éreztem, hogy egyszerűen túl vagyunk terhelve már ezzel a témával. Elengedtem ezt a koncepciót, és helyette a saját világvégénket fogalmaztuk meg a táncosokkal. Az a helyzet, hogy vagy halálra vannak dolgoztatva a táncosok, vagy otthon ülnek, és azon aggódnak, hogy éhen halnak-e holnap. Amikor ezeket mondom, semmi önsajnálat nincs bennem, én csak figyelek.
- A táncosoknak nem esett nehezére kitenni a színpadra a nehézségeiket?
- Ezzel is foglalkozunk most a hét táncossal. Az ember csak azután tud elkezdeni dolgozni saját magán, ha már túllendült az anyagi gondjain. Egyébként gyakorlati, financiális szempontból úgy látom, hogy az ilyen intim, kis létszámú darabokban van a jövő. Ebben az előadásban mindenkinek benne lesz a maga mikrodrámája is, ami a reményeim szerint a végén mégis egy árnyalt harmóniává áll össze.