- Úgy tudom, régi kedvence ez a Karinthy-darab. Honnan jött az ötlet, hogy a színpadra állításnál hangsúlyos legyen a mozgás?
- Először egy táncos darab ötlete született meg a fejemben, és utána jutott eszembe ez a dráma, amelyben szerintem megvan a lehetőség arra, hogy a benne szereplő történeteket, játékokat, víziókat mozgással, tánccal, vetítéssel meséljük el. Kicsit más perspektívában tálaljuk a művet. Maradunk 1944-ben, de ezt nem hangsúlyozzuk túlságosan. Ugyanakkor azt sem akarjuk a nézők képébe dörgölni, hogy ez a máról szól. Persze nyilvánvalóan erről van szó. Ugyanúgy, ahogy akkor, most is igyekszünk az ablakon kívül hagyni a kinti világot, még akkor is, ha esetenként azért beszűrődik ez-az.
- Mit szeretett a darabban régen, és mi tetszik benne most?
- Tizenhat éves koromban a Gellérthegyi álmok volt az egyik kedvencem. Tetszett, mert egy kétszereplős dráma, amelyben a hősök egymásra vannak utalva. Ráadásul én akkor táncoltam, és a hősnőnek szintén vágya, hogy híres táncosnő legyen. Végül nem lettem az. Most már a darabnak az az aspektusa tetszik, hogy két ember bezártan él egy apró világban, hasonlóan, ahogy én élek a családommal.
A magánéletben az a célom, hogy kívül hagyjunk mindent, ami rossz, belül pedig a lehető legteljesebb életet éljük meg.
- Mi erre a recept?
- Nem olvasok híreket, még szakmai írásokat sem, nem nézek híradót, és csak akkor értesülök bizonyos eseményekről, ha a párom elmondja.
Olyan magas lett az emberek ingerküszöbe, hogy legalább öt hasonló szörnyűséget meg kell hallaniuk naponta, hogy egyáltalán hasson rájuk. Persze éppúgy, ahogy a drámában is beszűrődik az ablakon a háború, én is hallok erről-arról, az amerikai elnökválasztásról, hazai hírekről, egy-egy jó előadásról, amelyre így aztán elmegyek. De tudatosan igyekszem bezárni magamat egy elefántcsonttoronyba, mert ha kinézek onnan, megijedek, hogy hova menjek, hova költözzek, ahol még lehet élni.
- Finta Gáborral alkotókként vannak feltüntetve a színlapon. Ez mit jelent?
-Gábor koreografált, én rendeztem, de sok mindenben közösen döntöttünk. Ráadásul nagyszerű csapat dolgozott a darabon. Balázs Ádám szerezte a zenét, a Freelusion animálta a látványt. Mindannyiukkal sokat beszélgettem, hogy melyik jelenetet hogyan képzelem el.
- A Freelusion itthon és külföldön is elismert animátorok csapata. Hogyan zajlott az együttműködés velük?
- Az eredeti koncepciómban már benne volt a vetítés ötlete, és már elkezdtük a próbákat, amikor ajánlották nekem ezt a céget. Nagyon tetszett nekik is, hogy ilyen munkát végezhetnek, korábban sosem illusztráltak színházi előadást. Csak fehér felületet használunk díszlet helyett, minden tárgyat és bútort vetítünk, hogy nagyobb helye maradjon a táncnak.
- Egy táncos, aki színészkedik, és egy színésznő, aki táncol, a darab két szereplője. Hogy hatottak egymásra, mit tanultak egymástól a próbák során?
- A színészetet nem lehet megtanulni fél év alatt, és nem gondoltam, hogy színészt faragok Gáborból. De az előadás fele próza, és Gábor magas szintre jutott, egyre biztosabb magában és a szövegben. Sok színész megirigyelhetné az orgánumát. A legfontosabb az volt, hogy tudjon szépen beszélni, az előadás lendülete és szellemisége majd úgyis áthatja a szövegmondását. Gyönyörűen táncol, és engem is felhúzott egy olyan szintre, amiről nem is gondoltam volna, hogy elérem.
Persze az egész gyermekkoromat végigtáncoltam, de nem a kortárs műfajban. Gábor gyötört is rendesen, és örülök neki, hogy a szakmabeliek elismerését is kivívtuk.
- Színészkedni és táncolni egyszerre, hogy lehet ezt szusszal bírni?
- Egy-egy koreográfia után valóban kapkodunk levegő után, de komoly technikákat alkalmazunk, hogy ne lihegjünk párbeszéd közben. Persze nem szükséges úgy tenni, mintha a nagy mozgások meg sem kottyannának, de nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy mindjárt megfulladunk.