Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2025. nyári számában jelent meg.
Mikor kezdődött a balett iránti szenvedélye?
Hároméves lehettem, amikor először láttam a két nővéremet táncolni. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy balettiskolába szeretnék járni. Az első időszak nagyon nehéz volt, egészen tizenkét éves koromig, amikor részt vettem az első versenyemen. Láttam, hogy a többiek mennyire jók.
Azt gondoltam, azokat a trükköket és forgásokat, amikre mások képesek, én nem tudom megcsinálni, de vágytam arra, hogy megtanuljam.
Ekkor Japánban a mesterem egy idős hölgy volt, aki a fiúk tánctechnikáját kevésbé ismerte, így egyedül kezdtem gyakorolni a látványos elemeket, a hatalmas ugrásokat és a forgásokat. Lényegében magamat tanítottam.
Mikor jött Európába?
2015-ben a Youth America Grand Prix-n vettem részt, ami az egyik legnagyobb verseny a világon. Negyedik lettem, és a stuttgarti John Cranko Iskola igazgatója felajánlott egy szerződést. Ekkor már egészen biztos voltam abban, hogy egyetlen célom az, hogy profi balett-táncos legyek. Ennek érdekében kész voltam arra, hogy Európába vagy Amerikába költözzek.
Stuttgart után Budapestre szerződött.
Boldogan kezdtem az első évadot, de sajnos a Coviddal járó korlátozások közbeszóltak, így a bezárásokat követően a színpadi élményeim csak a harmadik szezonomban kezdődhettek meg.
A nehézségek ellenére a beilleszkedés könnyen ment, nemzetközi társulat révén több japán kollégám is van.
Az első kis, de annál emlékezetesebb szerepem a kínai baba volt A diótörőben. Nagyon élveztem, és jól tudtam azonosulni ezzel a virtuóz karakterrel.
Azt követően viszont elég nagy kihívás várt önre.
Az egyik Diótörő-előadás előtt tudtam meg, hogy eltáncolhatom Basilt a Don Quijotéból, ami régóta az egyik álmom volt. Nagyon technikás, virtuóz főszerep. Emlékszem, a hírt követően a meglepettségtől és az izgalomtól remegve mentem a színpadra. Később sikeresen megküzdöttem a szereppel, de nem volt könnyű. Az utolsó előadásomon már felszabadult voltam, és valamiféle láthatatlan fal is ledőlt bennem.
A következő kihívás sem váratott sokáig magára.
2025 januárjában A diótörőből a Herceg szerepe talált meg. Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreográfiája az összes változat közül az egyik legtechnikásabb, igen nehéz pas de deux-vel a végén. Ezt követte A hattyúk tava Tajvanban, ahol a legnagyobb próbatételt a külföldi fellépés jelentette. Idegen országban minden rutinszerű dolog felborul kissé, így fárasztóbbak, körülményesebbek ezek az előadások, de fantasztikusan helyt állt a társulat.
Mi jelenti a legnagyobb kihívást a színpadra lépés során?
A technikai nehézségeken kívül a színészi munka, a karakter megformálása, a gesztusok, az arcmimika és az előadásmód.
A fő- és drámai szerepek jelentősebb színészi jelenlétet igényelnek, amiben még sokat kell fejlődnöm.
Éppen ezért szeretném eltáncolni a Manon egyik drámai szerepét, ahol a színészi alakítás még hangsúlyosabb. A partnerolás is komoly küzdelmet jelent. Rengeteget köszönhetek Melnyik Tatyjanának, aki A diótörőben volt a partnerem. Elképesztő profizmus, alázat és türelem jellemzi. Valóban lépésről lépésre segített a tanulási folyamatban, végig támogatott a munkában. Színpadi jelenlétével, alázatával mindenkit inspirál a társulaton belül.
A 2024/25-ös évadban a Magyar Nemzeti Balett Kamaraművészének, korábban pedig az évad legjobb tánckari művészének választották. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések?
Nem vagyok versengő típus. Ezek a visszajelzések nagyon jó érzéssel töltenek el, de messze nem ezért csinálom. A nemzetközi versenyeken sem a győzelemért indultam. Egyszerűen nagyon szeretek színpadon lenni, táncolni, és ezért mindent megteszek.
Mi az első szó, ami eszébe jut a színpadi létezésről?
Adrenalinbombát jelent számomra. Ezenfelül az alkotási folyamatot is élvezem, vagyis azt, hogy amit a próbateremben lépésről-lépésre megtanulunk, azt a maga teljességében megmutathatjuk a közönségnek. Ez adja számomra a legnagyobb szabadságot.
Fejléckép: Kiyota Motomi (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)


hírlevél













