Kozmér Alexandra: "Szeretnék inkább jó táncművész, mint jó balerina lenni"

- A 2010-es bemutatón A szerelem és a lány, valamint A napfény természete című koreográfiákban táncoltál partnereiddel. Milyen emlékeket őrzöl a próbafolyamatról, a szerepeidről?

- Nagyon kellemes emlékeim vannak. A szerelem és a lány, Myriam Naisy koreográfia nekem készült. A francia koreográfus asszonyt azért hívták meg, hogy speciálisan számomra készítsen egy kettőst, egy pas de deux-t. A felkészülés emlékezetes, személyre szabott munka volt. Myriam Naisyvel ismertük egymást, először 1997-ben, első éves koromban dolgoztunk együtt, tartottuk a kapcsolatot, amennyire azt
ebben a szakmában lehet. Csonka Rolanddal kezdtünk el próbálni, aztán egy szerencsétlen sérülés miatt Medvecz József lett a partnerem. Az est negyedik, A napfény természete című darabja, David Dawson koreográfiája. Régi vágyam volt, hogy vegye meg az Operaház ezt a művet. Itt Oláh Zoltánnal, állandó partneremmel táncolok együtt.

 - Ez egy klasszikus modernbalett-koreográfia. Amíg a Myriam Naisy-darab vadonatújan nekem készült, a David Dawson-darab egy-két éve született, addig A halál és a lánykát harminc évvel ezelőtt koreografálta Robert North. Gyöngyszem ez a táncmű, Northnak ez a legjobb munkája. Egy kettősön keresztül szemlélteti a lány viszonyát a halálhoz. Beszélgetésünk idején még nagyon az elején tartunk a próbafolyamatnak, épp, hogy megtanultam a lépéseket és találkoztam a zenével, valamint a partnereimmel, de már most megfogalmazódnak bennem olyan gondolatok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy hitelesen tudjak létezni ebben a szerepben a színpadon. Pont tegnap sikerült a darab végére jutni, ami egy katartikus zárókép, és már a teremben érződött, hogy nagyon felemelő pillanat, amikor a zene a lépéssel találkozik. Van egy jelenet, amelyben a fiú megjelenik a kulissza mögül, a lány mögött jár, követi, mint az árnyék. Már a teremben is hátborzongató érzés volt, hogy ott van mögöttem és érzem a hátamon. Ezt a jelenetet csodálatos lesz bemutatni a színpadon. Két partnerrel is táncolom majd a darabot. Solti Csaba és Liebich Roland teljesen más előadó, már két éve is ők táncolták a szerepet, segítenek a felkészülésben. Biztos, hogy mást fog belőlem kihozni a két változat, és a közönségnek is mást ad majd.

- A három koreográfia hogyan dolgozza fel a szerelem témáját?

- A David Dawson-darab, A napfény természete és a Myriam Naisy-darab is harmóniát sugall, de teljesen más a lépésanyaguk. A technikai különbségekről annyit, hogy előbbi egy spicc-cipőre álmodott mozgásanyag, amely közelebb áll a klasszikus baletthez. Spiccre emelkedve kell elrajzoltan mozogni, ezért sokkal instabilabb a játék - veszélyesebb, hogy kicsúszik az ember lába, hiszen nem a tengelyén áll. A másik két darab puha cipős, tehát féltalpon táncolunk, ami sokkal biztonságosabb, kivéve az asztalon való táncot A szerelem és a lány című koreográfiában. Ebben a darabban a lány csak elképzeli magának a fiút - és itt már a valódi kérdésre válaszolok. A halál és a lánykában sem konkrét figura a halál, mindkét darab egy fiktív kapcsolatot, ugyanakkor nagyon erős érzelmet ábrázol. Az egyetlen konkrét megjelenés a David Dawson-darabban van, ez egy igazi szerelmi pas de deux. Dawson akkor kapott egy gálaműsor-felkérést, amikor a Giselle-t koreografálta. A készülő műből kiragadott egy részletet és áttette egy egészen más zenére. Végül is, itt szintén egy földöntúli, halált leküzdő kapcsolat, egy kísértés volt a mű alapja. Ezt a tánc is tükrözi a beteljesületlen szerelmet, partneremmel a színpad két oldaláról indulunk, csak két perc után találkozunk középen, ezután egy csókkal el is válnak útjaik.

- Pályád sokoldalúbb, mint a magyarországi balett-táncosok többségének. A kortárstánc-színpadokról is ismerhet a közönség. Hogyan alakult így a karriered?

- Az 1999/2000-es évadot kint töltöttem Madridban Victor Ullate társulatánál. Fiatalon az ember versenyekre jár, egy ilyen alkalommal találkoztam a spanyol koreográfussal, és mivel akkor még az Operaházban nagyon sok vezető táncosnő dolgozott, sokan álltak előttem. Az igazgató, Harangozó Gyula ajánlotta, hogy menjek el egy évre, tanuljak, gyűjtsem a tapasztalatokat, majd jöjjek vissza, és meglátjuk. Már a spanyol társulatban is műfaji kalandozás volt a munka, Bejart és Forsythe szellemében dolgoztunk. Miután hazatértem Spanyolországból, nem váltottam be a belém vetett bizalmat. Alkati problémáim adódtak, amelyek hét-nyolc évig kísérték az életemet. Ez addig fokozódott, hogy megvált tőlem a színház.

- Mi lehetett ennek az alkati problémának az oka és hogyan sikerült ebből a helyzetből kikerülni?

- A nyomás, hogy le kell fogynom, nagy lelki teher volt számomra. Nem tudtam olyan gyorsan visszanyerni a súlyomat, mint azt elvárták tőlem, és amit a munka megkövetelt. Az önostorozás, a gyors kórházi fogyókúrák csak rontottak a helyzetemen. Fiatal voltam ahhoz, hogy külföldre menjek egyedül, talán ez lehetett a probléma gyökere. Most már nincsenek súlyproblémáim, de ehhez talán az a hatalmas pofon kellett, hogy kirúgtak.

- Ezek után azonnal a kortárs tánccal kezdtél foglalkozni? Kun Attilával, Horváth Csabával, Ladányi Andreával dolgoztál.

- Kun Attilával már korábban elkezdődött az együttműködésünk. Az Operában is koreografált, és az ő egykori együttesében, a PR Evolutionban is dolgoztam meghívott művészként. Több felkérésnek akkor tudtam eleget tenni, amikor az Operában nem táncolhattam. Nagyon szép hivatás, ha valaki balerina, ám a kortárs tánc a világ összes színpadán sokkal nagyobb teret kap, mint nálunk. Nyugaton kevés, ha valaki szépen tud balettozni, de az is kevés, ha klasszikus alapok nélküli kortárs táncos. Szerencsém, hogy voltak olyan koreográfusok, akik kivárták azt az időt és munkát, amíg én kibontakozom, és kicsit függetleníteni tudom magam a klasszikus alapoktól. Ezek a műfajok szétválaszthatatlanok, én szeretnék inkább jó táncművész lenni, mint jó balerina, még akkor is, ha az emberek hajlamosak hierarchiát felállítani: a klasszikus képzettségű táncost a kortárs táncos fölé helyezni. A Vaganova-módszert, ami klasszikus alapokat jelent, jól megtanítja az iskola, de fontos, hogy egy táncos tudjon szabadon is mozogni, ha kell.

- Úgy nyilatkoztál, hogy elsősorban mégiscsak klasszikus táncosnak érzed magad.

- Ez így igaz! Erre a tudásomra, képességemre építenek is a kortárs koreográfusok.

- A visszatérésed hogyan történt az Opera színpadára?

- Nem tiltottak ki a színházból, az öltözőben megmaradt a kis helyem, és járhattam gyakorolni. Visszagondolva nem tudom, hogy volt meg az erőm és bátorságom, hogy a súlyfölösleg ellenére szinte nap mint nap bejárjak, és beálljak a rúd mellé, a tükör elé. Hogy megküzdjek a rám szegeződő tekintetekkel. A klasszikus balett mégis olyan volt, mint a reggeli kávé. Egyszer csak valami átkattant bennem. Nem tudnám megmondani, hogy mi történt meg ekkor, ami nyolc évig nem, de elkezdtek leperegni rólam a kilók. Épp ebben az időben a színházban is nagy lett a balerinahiány. Mostanra első magántáncosnő lettem, és gyakorlatilag Aleszja Popovával visszük a repertoárt.

- Az Örvényben egy modernbalett-est. Itt a klasszikus, illetve a kortárs tánchoz képest mekkora a szabadsága az előadónak?

- A modern balett valahol a klasszikus és a kortárs tánc között helyezkedik el abban a tekintetben, hogy mekkora az előadó szabadsága. De ezen az esten is igen kötött koreográfiákkal dolgozunk, még Myriam Naisy is, aki nekem készítette, az én személyiségemre formálta A szerelem és a lány című darabot, nagyon kötött lépésanyaggal érkezett Franciaországból. Épp ezért sokkal rövidebb egy-egy klasszikus vagy modern balett előadásra való felkészülés, mint egy kortárs koreográfia elkészítése. Az Operában nincs idő kísérletezni, a koreográfus nagyon felkészült kell, hogy legyen, a táncosnak pedig - bevallom őszintén - kevesebb kreativitásra van szüksége.

- Harmincéves elmúltál, nagyon megküzdöttél a karriered kiteljesüléséért. Hogyan képzeled továbbra a pályádat, klasszikus, esetleg kortárs színpadokon?

- Három és fél, négy éve táncolok újra, szakmai öngyilkosság lenne a gyerekvállalás. Furcsa mód új kislánynak érzem magam, hiába vagyok tizenöt éve a társulat tagja. Ha lehet, még szeretnék három-öt évet táncolni, mielőtt az anyai feladat szépségeibe belevágnék. Kaptam felkérést kortárs előadásra, de az Operában szerencsére annyi a feladat, hogy sajnos nem tudtam vállalni. Remélem lesz még alkalom.