A Noir című legújabb előadásotok leírásában Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című írásából választottatok egy idézetet, amelyben a félelem szó áll a középpontban. Miért éppen ez a pár sor került a leírásba?
A színház világában a darabokhoz kötelező jelleggel kínálnak szüzsét, röviden összefoglalják a mesét, kontextusba helyezik. Ezeknek a leírásoknak célja a néző orientálása. Én már jó ideje több-kevesebb sikerrel igyekszem elkerülni a nézők előzetes befolyásolását, ezért használok ilyen talányos szövegeket, amelyek inkább csak némi hangulati, érzelmi kapaszkodót kínálnak a produkcióhoz. A hivatkozott idézetben valóban megjelenik a félelem kifejezés, amit egy nagyon furcsa, szürreális környezetbe ágyaz a szerző. Számomra ez a kontextus és ez az időtlenség, vagyis
a megálló és a folyamatosan haladó idő együttes érzékelése legalább olyan fontos, mint a hozzá kötődő, részben belőle is eredő félelem.
Társulatod honlapján szintén egy magyar író, Esterházy Péter pár sorát olvashatjuk. Milyen kapcsolatod van a kortárs magyar irodalommal?
Ismerjük a Márai mondást: „Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” Kissé szigorúbban: az ember olvas. Lehetőleg mindent. Tudományost, ismeretterjesztőt, szépirodalmat, ponyvát, külföldit, magyart. Ha kortárs irodalomból több magyart fogyasztok, mint külföldit, az azért van, mert a közösen megélt jelenek, múltak egy közös referenciális rendszerben jelennek meg. Így az elmerülés, feloldódás, utazás bennük-velük evidens, kézreálló és tanulságos, még ha néha én is úgy érzem, mint azt Esterházy mondta a 2016-os könyvheti megnyitójában: „Hacsak nem magyarról magyarra szinkronizálunk, amire időnként szükségünk volna”.
Hogyan és milyen módszerekkel kötötted össze ezt a két műfajt a Noir című előadásotokban?
Ez régi nóta, mármint a nem verbális és a verbális művészetek kapcsolata. Azon túl, hogy a szavakkal kifejezett fogalmi gondolkodás egész sikeresen utat talált a zenéhez, a képzőművészethez, építészethez, a képalkotás legkülönbözőbb módszereihez, a tánc esetében az absztrakció sok esetben még mindig nem evidens eljárás.
Így aztán az írott inspirációra hivatkozó táncos produkciók a legtöbb estben illusztrációk, ennek megfelelően didaktikusak és primitívek, vagy még azok sem, csupán üres díszítmények.
A Noir-on nem érdemes tételesen számon kérni a Krasznahorkai szöveget. A könyv egy mindannyiunk által jól ismert világ költői reflexiója, sűrítménye, egy olyan teremtett világ, ami a valóságra hivatkozik, és amelynek groteszk, szürreális, naturalista és álomszerű képein keresztül talán tisztábban láthatjuk a valóságot.
Milyen képi, hangi világot idéztek meg a Noir során?
Érdekes figyelni, hogy változnak a képalkotási megoldásaim az évek során, miközben vannak konstans stiláris elemei is.
Az utóbbi darabjaimból lassan eltűntek a színek, még korrekciós fóliák sincsenek, fekete-fehér kontrasztra épülő, mondjuk, linómetszetre emlékeztető képek sorából állnak.
A zenei környezetet Kovács Jeromos szállítja ismét, aki naprakész a legfrissebb elektronikus zenei irányzatokban, ezekből választott hangmintákra építi a Noir zenéjét.
TranzDanz társulatod kapcsán hogyan tudnád megfogalmazni; mi a védjegyetek?
Ez itt az ars poetica helye lenne, ha jól értem, de most nem terhelném az olvasót egy hosszú, a témát kellő részletességgel kifejtő válasszal. Maradjunk egy egyszerűbb, strukturális jellemzőnél, aminek vannak tartalmi elemei is: az elmúlt 31 évben a fogalmazásmódunk és mondandónk karcossága ellenére sikerült fenntartanunk a szellemi függetlenségnek azt a mértékét, ami máig megakadályozza számunkra egy stabilabb, kiszámíthatóbb és tervezhetőbb működési struktúra kialakítását.
Hogyan kell elképzelni a TranzDanz alkotó- és próbafolyamatait?
A próbák a folyamat utolsó, legrövidebb szakaszát jelentik, a felkészülés egy új produkcióra adott esetben akár évekig tarthat. Ez jelenthet célzott anyaggyűjtést, de jelentheti a téma spontán érlelődését is. Miután megszületik a döntésem a produkció megvalósításáról, egy sor praktikus teendőt kell elvégezni: pénzt kell szerezni (pályázni), befogadó helyet kell találni (ez mára számunkra felér egy kalandtúrával), ki kell választani a stábot (először is a táncosokat, aztán a darab előre sejtett igényei szerint a többieket: jelmeztervezőt, videóst, zeneszerzőt, kellékest, stb.) és próbatermet is kell szerezni a gyártáshoz. Mindezeket a szereplőket, tényezőket több körben egyeztetni és a megvalósítás során többször is korrigálni kell.
A próbaterem aztán az a védett hely, ahol bármi megtörténhet és ahonnan semmi nem juthat ki, csak a végeredmény, ami a színpadra kerül.