Abbé Prévost regénye meglehetősen szokatlan választás balett alapanyagnak. Nem egy tündérmese, mi több, a kéktiszta szerelembe is belerondít egy jó adag kapzsiság. Ráadásul pont a címszereplő csábul el a világi pompa és javak hatására, ahelyett, hogy állhatatosan várná azt, akit neki rendelt az ég. Egyszóval hiányoznak azok a toposzok és ideálok, amelyeket általában a klasszikus baletthoz szoktak társítani. A Manon sokkal földközelibb, mint a balettirodalom egyéb művei, emiatt pedig talán könnyebb is leírni, szerencsevadásznak látni a főszereplőt. De mégis pont ez jellemvonása az, amitől annyira sikeres tud lenni a darab.

Manon váratlanul csöppen a nagyvárosi forgatagba. Lenyűgözi az életében először látott pompa, és elérhető közelségbe kerül az a luxus, amiről addig csak álmodhatott. Ugyanakkor megismerkedik egy fiatalemberrel, Dés Grieux-vel, aki révén megismeri a szerelmet is. Nakamura hitelesen adja vissza az új miliőbe csöppent, ártatlan, fiatal lány rácsodálkozását Lescaut amúgy megkérdőjelezhető értékrendű világára. Kíváncsian veti bele magát a fogadó vidám forgatagába. Beszáll a játékba a többiek játékába, incselkedve libben oda-vissza a megbabonázott, kéjsóvár vendégek között. Dés Grieux-t csak akkor veszi észre, amikor a népes társaság betér a fogadóba. Oláh szólója több mint puszta szerelmi vallomás, karakterében inkább hasonlít egy kinyilatkoztatásra. Oláh egy komolyabb, tapasztaltabb, de az illúzióktól még nem teljesen szabad Dés Grieux-t formál meg.

Ezért esik olyan nagyon nehezére, hogy az érzelmein kívül mást nem nagyon tud nyújtani. Az első felvonás második jelentében lévő pas de deux-jük is arról szól, hogy Dés Grieux szinte porteurként próbálja kiszolgálni a követelőző Manont. Cserébe viszont nem kér semmit (nem úgy, mint később Monsieur G. M., aki pénzért akarja megszerezni a lány bájait). Jutalma mégis az, hogy a pas de deux utolsó két emelésében Manon teljes mértékben rábízza magát. Ezek nem kimunkált balett elemek. Nakamura csak úgy ott van Oláh emelésében. Ilyen természetességgel a továbbiakban már nem találkozunk.

Manon annak ellenére, hogy elkötelezi magát Dés Grieux mellett belekóstolna a nagyvilági életbe is. Monsieur G. M. ajándékai és Lescaut rábeszélése hatására feltámad hiúsága. Kíváncsi arra, hogy mit tud elérni saját maga által. A bordély táncosnői közt pedig valódi bálkirálynő lesz. Nakamura erre a kettősségre alapozva táncolja tovább a karaktert. Megjelennek az első felvonásból bizonyos mozdulatok, mint a spiccen tovalibbenő tipegése, de ez játékosság helyett már kiszámított csábításnak tűnik. Persze az álarc alatt ott van a korábbi Manon, de a pompa és a csillogás nyomot hagy rajta.

Ezért a kalandért súlyos árat kell fizetnie. Bátyját elveszti és Dés Grieux-vel együtt száműzetésbe kényszerülnek. New Orleans kikötője Manon számára a vezeklés helye. De itt se lel nyugalomra, a megaláztatás mellett erőszak jut neki osztályrészül. Utoljára még felrémlenek emlékei, de a finálé pas de deux-jében már csak önmaga árnyékaként van jelen. Oláh Dés Grieux-je kétségbeesetten támogatja partnere minden mozdulatát, mintha ezzel akarna új életet lehelni belé. De Manon már nem tudja úgy megölelni, mint a legelső jelenet végén.

Jurij Kekalo kicsit nyers Lescaut szerepében. Intrikusnak inkább elmegy a figurája, mint a második felvonás részeg bohócának. Partnere Kozmér Alexandra viszont finom humorral formálja meg Lescaut szeretőjét. A kurtizán mindenben Manon ellentéte. A szólója mögött meghúzódó hedonizmus valódi.

Manon ugyan elbukik, de nem egyedül kell szembenéznie a pusztulással. Dés Grieux hiába próbálja sorozatosan megmenteni. Kudarcuk ugyan fájó és végzetes, de mindennek ellenére egymás iránti hűségük az utolsó pillanatig összekapcsolja őket.