A balett-táncos külső megjelenése erősen a koreográfiához igazodik. A jelenkor tánckosztümei a mozgást jelentősebben elősegítik, azonban a bennük való tánc továbbra is komoly kihívást jelenthet. A leggyakoribb alsó öltözék a tütü, mely bár látszólag kívülről nem változott az évtizedek során, azonban anyaga jelentősen átalakult a könnyebb használhatóság és a nagyobb kényelem céljából. A 19. század színpadi ruhadarabja, amely hosszú sejtelmes szoknyaként és merev, a térdet szabadon láttató formában is használatos, könnyen válhat egy táncosnő rémálmává. Fontos, hogy mind a felső része, mind az alsó szoknya tökéletesen illeszkedjen a táncosnő testére. Nem véletlen, hogy előadás előtt a jelmezes próba kötelező, különösen a partnerelések és az emelések során. Gyakori probléma lehet, hogy éppen a férfi táncosba akad bele a szoknya.
Kali Grinder táncosnő egyik legkellemetlenebb élménye volt, amikor hát nélküli jelmezének egy ruhadarabja repült el a színpad másik végébe. A teljes megsemmisülés helyett azonban célszerű a lehető leggyorsabban korrigálni, tovább folytatni esetleg, ha a szerep engedi, abba beleillesztve folytatni a táncot, magyarázza Kali. Nem kisebb baki a tütük alatt lapuló, lábon felejtett színes lábmelegítők esete, amelyek az egységességet és a színpadi látványt - a tánckar esetben különösen - felboríthatják. A ruházatot testre erősíthető matricával, speciális ragasztóval is fixálni érdemes.
A spicc-cipő az előadások egyik legkényesebb kérdése, mivel a koreográfia megfelelő kivitelezése azon áll vagy bukik. A viselésük az idők folyamán szintén kényelmesebbé vált, már áttetsző gumikkal, rugalmas szalagokkal is a lábhoz lehet erősíteni. A figyelem hiánya a bekötéskor azonban itt is végzetes lehet, a kioldódó szalag drasztikus hibákhoz vezethet a színpadon, ahogy az a közelmúltban megtörtént a lausanne-i nemzetközi balettverseny egyik indulójával is. A nem megfelelően bekötözött spicc-cipő kioldódott, és a versenyzőnek a koreográfiát félbe kellett szakítani. Miután a zsűri meglepettségére elhagyta a színpadot, jó pár perces kínos cipőkötözés következett.
A színpadi smink kiemeli a mimikát, az erős fényben láttatni engedi az arcot, még a hátsó sorokból is. A balerinák a tekintetüket műszempillákkal hangsúlyozzák, amelyek szintén nem várt veszély forrásaivá válhatnak, akárcsak a fejükre illesztett diadém, vagy a hajukba tűzött hajcsatt. Kali szerint az arc, fej kellékei: lehulló kalapok, koronák, hajtűk esetében a legjobb a földön hagyni a táncjelenet végéig, és a koreográfiát nem szabad megtörni a korrigálással.
A balett-történet legtragikusabb jelmez afférja kétségtelenül a huszonegy éves balerina, Emma Livry nevéhez köthető. Emma 1858. október 19-én debütált a Párizsi Opera Balettszínpadán, a Szilfidben mindössze tizenhat évesen. A kor sajátossága volt, hogy a színpadi világítást gázlámpákkal oldották meg. 1862. november 12-én Emma éppen Fenella pantomim szerepét alakította Auber operájában, a La Muette de Porticiban, amikor a második felvonás egyik jeleneténél szoknyája egy erősebb mozdulatnál a színpadi világítástól lángra kapott. Mire segítségére siettek, már testének jelentős százaléka megégett. Pár hónappal később hunyt el, jelmezének épen maradt darabjait a mai napig a párizsi Opera múzeuma őrzi. A tragikus történet érdekessége, hogy tűzálló jelmezeket, szoknyákat készítettek a korban, így Emmának is lehetősége nyílt volna egy ilyet viselnie a darab közben, azonban színtelen, és merev anyaguk miatt -sok más balerinához hasonlóan - azoktól teljesen elzárkózott.
Mielőtt egy művész színpadra lép minden alkalommal azonos szertartáson megy végig az öltözködés tekintetében. A sminknek, a hajnak, a jelmeznek szintén tökéletességet kell árasztania, akárcsak a koreográfiának vagy a tánctudásának. Egy elfelejtett, apró momentum könnyen szétrombolhatja a több hónapnyi felkészülést, az illúzió keltett varázst, a koreográfia mágikus erejét.
hírlevél
