- Hogyan illeszkedik az Artman Egyesület tevékenységi körébe a Tánceánia Együttes?
Dorka: Az Artman szerteágazó profiljának leginkább látható része a Tánceánia, a jéghegy csúcsa. Itt kifejezetten előadói fókusszal készítünk kortárs táncelőadásokat, amik munkamódszerükben ugyanazokra a szomatikus, testtudati technikákra, improvizációs megközelítésekre, és jelenidejű kompozíciókra épülnek, amiket a terápiás csoportfoglalkozásokon is alkalmazunk.
Ezeknek a a daraboknak sokszor – de nem kizárólagosan – a sérülékenység a fő témájuk.
A próbák során sokat improvizálunk, amik aztán rögzített struktúraként bekerülnek egy kiemelt térbe – így már akkor is egy kvázi előadást kapunk, ha nem nézi senki.
- Mit jelent ez? Hogyan lesz előadás valami, aminek nincs nézője?
Kata: Előadói szempontból mindenképpen igaz ez. Egy kiemelt teres gyakorlat azért nevezhető előadásnak – annak ellenére, hogy nincs néző – mert más lesz a belső figyelem attól, hogy egy kiemelt térbe helyeződik a cselekvés. Ez nagyon jól jellemzi az Artman működést.
- Ha jól értem, ez inkább a terápiás megközelítése a dolognak, nem annyira előadóművészi fókusz.
Dorka: Itt jön képbe, hogy mennyire besorolhatatlan az, amivel mi foglalkozunk.
A táncosok szerint inkább színház, amit csinálunk, a színházasok szerint inkább tánc, a terapeauták szerint művészet, a művészek szerint terápia. Ez a sokféle aspektus mind benne van a munkánkban, csak időnként az egyik irányba szándékoltan eltolódik a hangsúly.
Például a középsúlyos autisták számára létrehozott, tizenkét alkalmas, terápiás csoportfoglalkozáson bármennyire élünk a művészi eszközökkel, – a tekintet, a ritmus, az érintés erejével –, ott semmiképpen nem volt cél az, hogy előadást hozzunk létre. De készült már olyan előadásunk, ahol terápiás folyamatból kiindulva Asperger szindrómás előadóművészekkel és Artman tagokkal létrejött egy megkomponált előadás.
- Mit ad hozzá a terápiás folyamathoz az, hogy a végén születik egy művészi produktum?
Kata:
A művészi végtermék jelentősége elhanyagolható ahhoz képest, hogy a terápiás (próba)folyamatok során meg tud történni az alapvető szándékunk: hogy továbbfejlődjön a résztvevő, a saját határaihoz képest kinyíljon.
A Dorka által előbb említett előadásban gyönyörű volt látni, ahogy az aspergeres előadók tekintete találkozott a színpadon, egymáshoz értek – ezek a dolgok a csoportfoglalkozások elején még elképzelhetetlenek voltak. Tehát már az is csodálatos, hogy létrejönnek ezek a pillanatok, ráadásul ilyen szinten, 300 néző szeme láttára tud megtörténni mindez.
- Az egyik leírásban azt olvastam, hogy a színpad megvéd ezekben az intim, törékeny pillanatokban, pedig én épp azt gondolnám, hogy ez egy annyira kitett helyzet, amiben csak felfokozódik a sérülékenység. Hogy van ez?
Dorka:
A nézőt védi meg a színházi szituáció.
Ha találkozol egy számodra ismeretlen jelenséggel, akkor természetes módon szeretnéd jobban megnézni, de az illetlenség. Na most ez itt nem illetlenség. Egyébként azt gondolom, hogy kifejezetten sérülékeny, sebezhető, exponált állapot, amikor színpadon van valaki, nem kell ahhoz sérült előadónak lenni. De mi nem elsősorban a fogyatékosságot akarjuk megmutatni, hanem azt, ahogyan mi – sérültek és épek – együtt vagyunk. Azt, ami közös bennünk.
- Ez azt is jelenti, hogy az előadás nem is annyira az előadók, mint inkább a nézők számára bír terápiás hatással?
Kata: A nézők ugyanúgy kihívás elé vannak állítva, amikor beülnek az előadásra. Az ő folyamatuk legalább annyira önismereti munka, mint az előadóké.
Az előadást nézve töményen szembesülnek olyan dolgokkal, amikkel egyébként nem szoktak, hiszen a magyar valóság az, hogy a fogyatékos emberek otthonokban vannak, és nincs körülöttük közösség.
Ez egy kétirányú folyamat: az egyik oldalon megmutatkozik a sérült előadó, a másik oldalon a néző megpróbálja értelmezni azt, amit lát. E kettő összeadódásából alakul ki az inkluzivitás. Az, hogy egy idő után már nem biztos, hogy távol akarunk lenni tőlük.
Dorka: Minél kevésbé ismerünk csoportokat, annál könnyebb sztereotípiákban gondolkodni . Mi folyamatosan azon dolgozunk az ArtMan egyesületben, hogy az értékeink és a sérüléseink mentén alkossunk együtt, közösen. Nem minden autista zseni, nem mindenki akadályozott értelmileg, aki nem tud beszélni. Ezek a sztereotípiák fölülírhatóak akkor, ha jobban megismerjük őket.
MI A MUNKÁNK ÉS AZ ELŐADÁSOK SORÁN NEM A KORLÁTAINKRA FÓKUSZÁLUNK, HANEM AZOKRA AZ UTAKRA, AMIKBEN EGYEDIEK VAGYUNK.
Szeretnénk megmutatni azokat a speciális értékeket, amiket a sérült alkotók egy adott előadásban képviselni tudnak.
- Nyilván nektek van a legnagyobb tapasztalatotok arról, hogy mennyire tanulható a sérült emberekkel való kommunikáció. Személyesen hogy élitek meg ezt a tanulási folyamatot?
Dorka: Amikor 17 éve Belgiumban,várandósan egy vitorlás hajón találkoztam egy 30-40 főből álló, Down-szindrómás csoporttal, rendesen sokkot kaptam. Magyarországon felnevelkedve, addig körülbelül három Down-szindrómáss emberrel találkoztam egész életemben. Most a Baltazár színházban töltöm a mindennapjaimat és imádom. Teljesen természetes számomra a velük való lét.
Kata:
Életem első Tánceánia próbája után elkezdtem zokogni, nem értettem miért.
Nem tudtam, hogy mi érintett meg ennyire. Aztán rájöttem, hogy a kommunikációnak egy olyan ismeretlen terepére tévedtem, amit nem voltam képes értelmezni. Sehogyan. Nincs gesztus, amit ismernél, mert mindegyikőjüknek speciális gesztuskészlete van. Mivel ők általában súlyosan akadályozottak a beszédükben, nem érted, hogy mit mondanak, és mivel a mimika is sérült, ezért az sem áll rendelkezésedre, mint kommunikációs útvonal.
- Akkor mégis hogyan kommunikáltok?
Kata: Két, mindenki által értelmezhető csatorna van: a tekintetés az érintés.
Dorka: A távolságok és a ritmus.
Kata: És akkor el kell kezdeni a jeleket megtanulni dekódolni, hogy érthetőé váljon az, amit kapok, és én is tudjam azt alkalmazni. Szerintem a mi munkánknak ez az alapja: megváltoztatja a kommunikációt.
Dorka: Éppen ezért az Artman metódus nagyon szépen alkalmazható más sérülékenységre, sőt akár egy üzleti modellben egy kommunikációs tréningként. Ennek az inkluzív jam a legnyitottabb fóruma.
Hogy kell elképzelni egy ilyen inkluzív jamet?
Dorka: Azt vettük észre, hogy ezeket a vegyes képességű csoportokat felszabadultság, önfeledt légkör jellemzi. Az érdekelt minket, hogy ez hogyan lehet megosztható.
Azt gondolod, hogy a sérültek között majd nehéz, kínos, feszengős lesz a szituáció, de éppen ellenkezőleg: kontrasztos módon egyszer csak azon kapják magukat az emberek, hogy egy megváltozott tudatállapotban vannak.
Kifejezetten a felszabadult, közös tánccal szólítottuk meg az embereket, és a végén antimarketingelni kellett az eseményt, mert annyian jelentkeztek. Az látszott, hogy erre a közös térre óriási igény van.
Kata: Egy ilyen igazi jammel fogjuk zárni az Artman napot, amia munkák esszenciájába fog betekintést nyújtani. Ez a nap arról szól, hogy ki lehet próbálni a foglalkozásokat, és a különböző csoportvezetők munkájából lehet ízelítőt kapni. Bár aznap van a választás, arra biztatjuk az embereket, hogy adják le a szavazatukat, aztán válasszák az Artman Egyesület mozgásos csoportjait.