A gyerekek sokszínű, vad, magával ragadó világa a jövőt metszi, míg Édouard Lock egykori koreográfiáinak újraértelmezése a múltra tekint vissza: pontosabban arra a tizennyolc évre, amit Louise Lecavalier a La La La Human Steps társulatánál töltött.
- Mennyiben van nosztalgia és előretekintés a két produkcióban?
- Benne van mindaz a hatás, ami Édouard Locktól ért a múltban és amit Nigel Charnock fizikai táncszínháza jelent. Három duett erejéig új dimenzióba kerülnek Lock koreográfiái a 90-es évekből az A Few Minutes of Lockban. Érdekes kihívás ez nekem, aki mindig mindent megkérdőjelezek. Végső soron egy a lényeg: új mozdulatokat, új válaszokat keresek folyamatosan a táncban.
- Miért vált meg idestova tizenegy éve a La La La Human Step társulatától ?
- Inkább úgy tenném fel a kérdést magamnak is, hogy mi tartott ott közel húsz évig. Szükségét éreztem annak, hogy kitágítsam a horizontomat. Lockkal még a Nouvelle Air társulatban ismerkedtem meg, majd követtem őt a La La La Human Stepsben. Csodáltam a mérhetetlen technikai profizmusát, szenvedélyét. Nagyon intenzív, intim, progresszív alkotásokat éltem meg vele. Amíg csak tizenketten voltunk a társulatban, valódi, eleven kapcsolatban álltam a valósággal. Idővel magányosnak éreztem magam, kialakult egyfajta nagyszínházi rutin, amiben elveszett valahol a dolgok emberi vetülete.
- Ezért alakított önálló társulatot Fou Glorieux néven 2006-ban?
- Az improvizáció felé nyitottam. Olyan koreográfusokkal, táncosokkal dolgoztam, mint Benoit Lachambre, Tedd Robinson, Crystal Pite. Közben két gyerekem is született, és közel három évig kissé eltávolodtam a tánctól. Hiányzott a szabadság érzete. Nem akartam elmenni az élet egyéb örömei mellett.
- Amennyire tudom, nem jellemző önre a testi aszkézis. A szigorú edzések, akrobatákat, tornászokat meghazudtoló mozgáskultúra mellett épp úgy dohányzik, iszik...
- Maximálisan tisztelem az emberi testet mint munkaeszközt, üzenetek hordózóját, a lélek fizikai megnyilvánulását. Egyfelől törődöm vele, jógázom, szaunázom, sok időt töltök szabad levegőn, másfelől nem figyelem magam megszállottan. Valóban elszívok naponta négy-öt cigarettát, megiszom egy-két pohárt bort. Nem hiszek az önsanyargatásban.
- Egyszer azt mondta, valójában a lélek táncol, a test csak követi. Ma is ez az ars poeticája?
- Az egyszerűséget, a hitelességet, valamiféle gyerekkori felfedezés élményét keresem a táncban. Csak azt tudjuk visszaadni a mozgás nyelvén, ami valahol a lélek szintjén megvan bennünk. A test soha nem hazudik: csak azt juttatja kifejezésre, ami érzelmileg, akaratilag mozgat. Gondolatilag az ember bármit kieszelhet, mégis többnyire képtelen megvalósítani.
- Legalább annyira lelki kondíció kérdése, hogy meddig táncol?
- Semmit nem tervezek be. Csak azt tudom így ötvenhárom évesen, hogy még szeretnék táncolni. Minden nap úgy állok a tükör elé mezítláb, edzőruhában a próbateremben, hogy még bármi megtörténhet. Tiszta lappal, a korlátaimat feszegetve, a kihívás örömével. Soha nem számít, hogy mi volt, csak az a lényeg, hogy az adott pillanatból mit tudok kihozni. Amikor a színpadon vagyok, teljesen elvarázsolódom, éppúgy megélem magamban az "állatot", mint a gyereket, a nőt.
hírlevél
