Maurer Milán (Fotó/Forrás: Bobál Katalin)
- Mi számodra a tánc lényegi eleme, ami leginkább megfog benne?
- A színpadi jelenlét nekem rendkívül fontos, és az a tény, hogy mindezt a nézők csoportja befogadja. Egy olyan kommunikációs helyzet teremtődik meg ezáltal, amelyben több száz emberrel alakul ki valamiféle párbeszéd. Természetesen a tánc, különösen a próbák nagyon sok időt vesznek el, de egyúttal hozzá is adnak az emberhez. A technikai tudáson túl nagyon sokat kell építkezni lélekből, hogy az ember hitelességgel és tartalommal tudja megtölteni mindazt, amit csinál.
- Tizenöt éves korodban kezdődött minden. Hogyan viszonyultál akkor a tánchoz?
- Az általános iskola után művészeti gimnáziumba jelentkeztem. A középiskolában balettet és modern táncot is tanultunk, ebben az időszakban egyértelműen a klasszikus vonal volt számomra a meghatározó. Sok balett-darabot, karaktert táncoltam el az évek alatt, alapvetően ebben láttam a saját utamat. A gimnázium után Németországban tanultam egy évet, itt a klasszikus technika jelenléte még hangsúlyosabbá vált. Hazaérkezve még körülbelül fél évet dolgoztam balett-táncosként, közben azonban történt bennem valami. Megfogalmazódott bennem, hogy a balettben való jelenlét egyszerűen kevés számomra. Az állandó mosolygás, a szerepek gépies megmutatása nem adta már meg azt, amit korábban. Fontos lépcső volt a saját utamon, hogy táncolhattam a P.P.Pasolini Project előadásban, ahol épp ezt a vágyott felszabadulást élhettem meg. Ekkor kaptam Frenák Páltól a felkérést az új darabja kapcsán, ami új fejezetet nyitott az életemben.
- Egy éve vagy már a társulat tagja. Mennyiben tudsz más módon létezi ebben a közegben?
- Talán a legfontosabb, amit megtapasztalhattam itt, a hangsúlyok eltolódása. Míg a balett legnagyobb részben a technikáról szólt, addig itt sokkal inkább a lelki folyamatokon van a hangsúly. Amíg csak kívülről láttam Pali munkáit, kissé nagyképűen azt gondoltam, hogy sokkal könnyebb a koreográfiáit eltáncolni. Hamar rá kellett azonban döbbennem, hogy nagyot tévedtem. Itt ugyanis nem csupán a testemmel kell dolgoznom nagyon magas szinten, hanem a lelkemmel is.
Naponta küzdök meg a saját démonaimmal, mert a társulatban való részvétel manírmentességet és őszinteséget követel meg.
Elő kell hoznom magamból mindazt, ami elrejtve bennem van, rendkívül tudatosan, felnőtt kérdések és problémák mentén gondolkodva saját magamról. Pali sokat segít ebben, hiszen sokszor olyan dolgokat is lát bennem, amiről én nem is tudok.
UN - Maurer Milán (Fotó/Forrás: Kővágó Nagy Imre)
- Mennyire követed a jelenkori magyar táncéletet? Van olyan előadás, ami közel áll hozzád?
- Nagy figyelemmel fordulok ezen előadások felé. Lényeginek tartom, hogy egy táncos minőségi daraboknak is szemlélője, befogadója legyen. Alapvetően nem szeretem a didaktikus darabokat, amelyekben minden – sokszor „szájbarágósan” – ki van mondva. Sokkal inkább nézek olyanokat, amelyek gondolkodásra inspirálnak.
- Van olyan téma, karakter, amit szívesen eltáncolnál?
- Igen, több ilyen van. Az egyik legkarakteresebb talán éppen a faun figurája volt, amire most lehetőségem is adódik. Különösen érdekel, mert egy ember-állat misztikus lény. Tele van csábítással, erotikával, szenvedéllyel, fájdalommal és vágyakozással. Talán kissé melankolikusnak mondanám.
- Látod annak esélyét, hogy valaha még klasszikus balett-koreográfiában táncolj?
- Elképzelhetőnek tartom, de leginkább a neoklasszikus vonal érdekel. De természetesen csak abban az esetben, ha a felületes mondanivaló és a szájbarágós történet helyett impulzívabb tartalmakat biztosít. De a jelenben a kortársnál szeretnék maradni. Ez a műfaj megad mindent, amire szükségem van, kifejez, lecsupaszít lelkileg, lerombol, felépít, kiegészít. Van érdeklődés bennem aziránt is, hogy ne csak tisztán táncnyelvre épülő előadásokban szerepeljek – a P.P.Pasolini Project is ilyen volt. Nyitott vagyok arra, hogy verbálisan is kifejezzem magam a színpadon.
A saját komfortzónánk elhagyása izgalmas dolgokat rejteget olykor.
UN - Maurer Milán (Fotó/Forrás: Kővágó Nagy Imre)
- Épp egy új darabra készülsz Frenák Pállal. Az UN című előadás bemutatója május 28-án lesz, Veszprémben, a Tánc Fesztiválján. Hogyan születik meg egy új koreográfia, amelyben a lelki “munkának” ilyen lényegi szerepe van?
- Frenák Pálnál mindig van valami kiindulópont: egy könyv, egy film, egy zenei anyag, vagy például maga a tér, a díszlet, amiben dolgozunk. Az első lépés tehát mindig az impulzusoké, ezeket kell minél tisztábban megtapasztalni, megérteni. Ezt követően pedig megkeresni saját magamat, a szerepemet ebben az egész kérdéskörben. A próbák során végig jelen van az önmagammal való harc, és saját lelki folyamataimnak a feltérképezése, illetve az azokkal való szembenézés. Ezt a koncentrációt és odafigyelést segíti az is, hogy egészen az utolsó hétig zene nélkül próbálunk, hogy a tánc belső ritmusa megszülethessen. Így van ez a most készülő új darab kapcsán is, amely két szóló összefonódása. Sokat merítettünk a japán kultúrából, Kazuo Ohno butoh mester idős kori koreográfiáiból - Japán fontos helyszín, ő egy fontos szereplő Frenák Pál életében - és sokat foglalkoztunk az állati és emberi világ átmeneteivel, az ösztönök és a tudat, a humánum kérdéseivel és ismét nagyon különleges a díszlet is.
- A pályád szempontjából mennyire érzed lényegesnek, hogy nemrégiben a Magyar Táncművészek Szövetsége mások mellett Neked ítélte az évad legígéretesebb táncművésze díjat?
- Természetesen fontosnak tartom, hogy a szakma időről időre elismerje a tehetséges művészeket. Ez olyan visszajelzés, amely számomra is jóleső gesztus. Mindamellett a belső lelki fejlődésben hiszek leginkább, járom azt az utat, amelyben folyamatosan fejlődhetek mind technikai, mind pedig mentális értelemben. Hogy adjak valamit a közönségnek, azt legalább ennyire fontosnak érzem, ezért tölt el jó érzéssel, ha egy-egy előadás után a közönségből is kapok visszajelzéseket.
hírlevél
