Valencia James (Fotó/Forrás: Talabér Tamás)
- Mesélnél először arról, hogy miért kezdtél el az AI_am projekteden dolgozni?
- 2013-ban kaptam egy lehetőséget, hogy a férjemmel, Bognár Botonddal kutassak. A kiinduló kérdésünk az volt, hogy meg lehet-e tanítani egy számítógépet táncolni. Az életünk az új technológiáknak köszönhetően rendkívül gyorsan változik – a mesterséges intelligencia jelenléte elképesztően erős. Ezt próbáltuk meg átültetni az előadóművészetre, és azt megvizsgálni, hogy vajon arra is képes-e ilyen hatást gyakorolni a technika. Botond felvette a kapcsolatot Papp Gáborral – aki egy rendkívül tehetséges kreatív programozó –, ő pedig bevonta egy kollégáját, Hajdu Gáspárt, velük kezdtünk el dolgozni. Gábor emellett a svéd származású Alexander Bermannel is kapcsolatba került, aki a mesterséges intelligenciát kutatja. Együtt kitaláltunk egy prototípust – egy avatart – akivel sikerült egy improvizált táncot létrehoznom.
Ekkor a program még viszonylag kevés mozgásszekvenciát tartalmazott, ennek ellenére tudtunk együtt táncolni. Ez az avatar egyébként egy rólam készült 3D-s modell volt. Egy Kinect-szenzor segítségével tudtunk egy mozgás-párbeszédet létrehozni. A munkabemutatót a MU színházban tartottuk. A projekt másik érdekessége, hogy Alex nem is hazánkban él, tehát hatalmas távolságot átívelve dolgoztunk együtt. Ennek a sikere motivált minket, hogy tovább folytassuk ezt a kutatást. Alex főként azon dolgozott, hogy hogyan lehet egy olyan autonóm szoftvert írni, ami magától képes improvizált mozgásformákat létrehozni.
- Mennyivel másabb egy mesterséges intelligenciára épülő szoftverrel táncolni, mint egy emberrel?
A legfurább talán az, hogy nincsen másik fizikális test, hiszen a gép csupán egy vetített, digitális látványt hoz létre.
Ami viszont ezzel együtt izgalmas, hogy egy másik táncos esetében pontosan tisztában vagyunk a tudásával, azzal, hogy mire képes a teste. Ez bizonyos értelemben a lehetőségeket is korlátozza. A digitális mozgás esetében azonban egészen más helyzettel állunk szemben: a szoftverbe nem lett gravitációs korlát beépítve, és az emberi test behatároltságát is felfüggesztettük.
Ez elképesztően inspiráló. Ugyanakkor van egy határ, amit nem lehet átlépni, hiszen a digitális alak a képernyőről nem tud átkerülni a fizikális térbe. Ezért folytattuk abba az irányba a kutatást, hogy ezt a korlátot hogyan lehet átlépni. A nehézség főként a technológiában rejtezik, nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt kivitelezni lehessen. Úgy érzem, nagyon közel vagyunk már a megoldáshoz, de egyelőre még szükség van képernyőre.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy egy konkrét robotot mozgass ilyen módon?
- Úgy érzem, abban kevesebb a lehetőség. A CGI (számítógéppel előállított kép) és a 3D sokkal kevésbé kötött, egyszerűen azért, mert képes az átalakulásra. Érdekes, hogy ez a digitális alak ki tud váltani belőlem érzelmeket:
DSC 9210 (Fotó/Forrás: Bogdán Réka)
- Milyen koncepcióra épül az októberben bemutatásra kerülő AI am here című új előadás?
- A fő gondolatkör a mesterséges intelligenciával történő együttalkotás motívumában fogalmazható meg. Egy találkozás a színpadon egy emberitől eltérő intelligencia-formával. Amikor ismeretlen dolgokkal kerülünk kapcsolatba, mindig megpróbálunk valamiféle alakot hozzátársítani, ezáltal pedig magunkhoz hasonítani.
A mesterséges intelligencia olyan, mint egy médium, amelyen keresztül találkozhatunk saját létezésünkkel, azzal a kérdéssel, hogy mit jelent embernek lenni.
Az előadás érdekessége, hogy egy magyar és egy svéd táncost is meghívtam, Lakatos-Varga Boglárkát és Nea Landint. Az, hogy hárman táncolunk, jó hatással volt a kreatív folyamatokra, általuk pedig van mellettem fizikális test is. Az előadáshoz interaktív zene is társul, amiért a Los Angelesben élő Scott Cazan felel. Rendkívül sok ember együtt-gondolkodása áll az elkészült darab mögött.
AI am Here
hírlevél
