Chopiniana Baku
A balett mint „úri huncutság”
A balett megszületésétől fogva egy exkluzív művészeti forma volt, az európai arisztokrácia szórakozási formája. Felesleges volna itt most végigvenni az egész balett történetét, elég annyi hozzá, hogy eleve udvari táncokból indult a XV. századi Itáliában, majd XIV. Lajos alakított ki kultuszt a műfaj köré. Noverre és más korszakos jelentőségű zsenik munkásságán át a késő romantikában eljutottunk a "ballet blanc" vagyis fehér balett megszületéséig, amikor is a baletthoz végérvényesen hozzákapcsolódott a fehér szín és a könnyedség illúziójának képzete. Később Petipa invenciói nyomán a balett elnyerte mai formáját, koreográfiái ugyanis a mai napig a klasszikus balett-repertoár alapját képezik (A diótörő, A bajadér, A hattyúk tava, Csipkerózsika stb.) A „faji sokszínűség” csak az úgynevezett egzotikus karakterbalettek szintjén, betétdarabokban jelent meg, vagyis a romantikus orientalizmus jegyében mindig valami távoli, különös, megismerhetetlen minőségként. Ahogy a repertoár alapja is megkövült, úgy ez az arisztokratikusság, exkluzivitás is konzerválódott a balettal és sokan ma is azt gondolják, hogy egy balettelőadásnak pontosan úgy kell kinéznie, ahogy a Mariinszkij Színház fénykorában, '51-ben.
A konzervatív szemlélet mellett az is hozzájárult a műfajon belüli faji diverzitás hiányához, hogy a balett köztudottan egy drága műfaj. Ahhoz, hogy valakiből megfelelően képzett táncos legyen, nem árt, ha van egy erős szülői háttere. Az iskolák, cégek és a szakmai szervezetek pedig sokáig a tengerentúlon sem ismerték fel a tehetséggondozásban rejlő szerepüket, vagyis, hogy az esélyegyenlőség jegyében financiális és lelki támogatást nyújtsanak a színesbőrű tehetségeknek a szakmai sikerhez vezető úton. Így aztán –példaképek híján- egészen a közelmúltig az Egyesült Államokban és Európa fejlettebb államaiban is alulreprezetnált maradt a balett a társadalom bizonyos rétegeiben.
A tolerancia hiánya
Habár a balett világa nagyon toleráns a nemi identitást illetően, a faji hovatartozásról ez sokáig nem volt elmondható. Az ázsiai táncosok integrációja hamarabb megindult, hiszen bőrszínűk nem üt el annyira a "megszokottól". De a fekete táncosokkal kapcsolatban sokak fejében még ma is él például az a mítosz, hogy a testük egyszerűen genetikailag alkalmatlan a balettra. Itt arra hivatkoznak, hogy a fekete táncosok túl izmosak, csípőjük szélesebb és a mellük is sok esetben nagyobb a praktikusnál, de sokszor a hajszerkezetet is kizáró okként említik, mert sokkal nehezebb egy göndör hajat a megfelelő balettkontyba igazítani. És akkor még ott vannak azok is, akik a látványbeli homogenitásra hivatkoznak, amikor a színesbőrűeket kirekesztenék a műfajból: szerintük ugyanis egy tánckar attól tánckar, hogy azonos testalkatú, azonos magasságú és azonos bőrszínű táncosok alkotják. Ez a szemlélet persze már eleve egy olyan szépségideálra támaszkodik, mely szerint a hasonlóságban, nem pedig a különbözőségben rejlik a szépség.
Dance theater of Harlem, középen Arthur Michell társulatalapítóval
Az első fecskék
Mindenki csodálkozott, amikor 1969-ben New Yorkban Arthur Michell, a New York City Ballet első afroamerikai magántáncosának vezetésével megalakult az első professzionális fekete balettiskola és társulat, a Dance Theater of Harlem. Milyen régen volt! –gondolhatnánk. A társulat jelenlegi művészeti vezetője, a faji integráció egyik legfőbb szószólója, Virginia Johnson azonban látja, milyen lassan sikerül csak megváltoztatni az évszázadok óta berögzült sémákat:
„A balettban amúgy is óriási verseny van. Egy fekete táncosnak azonban kétszer olyan keményen kell dolgoznia, hogy fele olyan messzire jusson, mint egy fehér bőrű táncos. A rendszer ellened van, bármilyen jó is vagy –szoktam mondani. Olyanok lettünk, mint a katonák, akiknek legfőbb célja bebizonyítani, hogy bármire képesek vagyunk, csak adjanak nekünk esélyt”.
A harlemi társulat nagyon sikeresen indult. Célkitűzésük a kezdetektől fogva az volt, hogy a balettet a legmagasabb színvonalon, a legszélesebb repertoárt elsajátítva tudják képviselni. A társulat rengeteg helyre, köztük Európába is eljutott és sokan a fekete siker szimbólumaként gondoltak rá, a legtöbben itt láttak először professzionális fekete balett-táncost. 2004-ben azonban anyagi támogatás híján be kellett zárniuk. Eddig a pontig pedig nem érkezett el a várva várt paradigmaváltás. A 2012/2013-mas évadban azonban 18 táncossal, Virginia Johnson vezetésével újra megnyitotta kapuit a Dance Theater of Harlem, sőt, azóta már történelmi jelentőségű fordulópontokon is átesett a műfaj.
Misty Copeland
A Misty Copeland-effektus
Valamiért a férfi színesbőrű táncosokat hamarabb befogadta a balett világ: az egyik első ebben a kubai származású Carlos Acosta volt, aki a Királyi Balettben kapott helyet és önéletrajzi könyvet is megjelentetett Nincs út hazafelé címmel. Ő ma is az egyik legismertebb férfi balett-táncos, de az elitista felfogás megszüntetését illetően mégiscsak Misty Copeland hozta el az igazi áttörést. 2015 áprilisában már azt is tánctörténelmi jelentőségű tettként könyvelte el a média, amikor a washingtoni Kennedy Centerben a szintén fekete, 28 éves Brooklyn Mack-kel együtt eltáncolta a Hattyúk tava főszerepét, Odettet, ami fizikálisan és pszichésen is az egyik legnagyobb feladat. Ezután nem is váratott sokáig magára a teljes siker: ugyanez év június 30-án nevezték ki az American Ballet Theater magántáncosává, ami az együttes 75 éves történetében addig nem fordult elő színesbőrű táncossal. Eddigre persze Misty Copeland már egy ikonikus figurává nőtte ki magát, hiszen szerepelt a Time magazin címlapján, életrajzi könyve is megjelent Life in Motion: An Unlikely Ballerina címmel, valamint dokumentumfilm is készült róla. Misty Copeland valóságos lavinát indított el, hiszen általa végre egy valóban sikeres, igazi példaképet kaptak az afroamerikai táncosok.
Az ő nyomában azóta olyan táncosok nőtték ki magukat, mint a többszörösen hátrányos helyzetből indult Michaela DePrince, aki a Sierra Leone-i háborúban megárvult, fekete bőre és bőrbetegsége miatt egész gyerekkorában az „ördög gyermekének” csúfolták, mára mégis ő lett az egyik legsikeresebb táncosa a Holland Nemzeti Balettnek. Az ő nevét és a kolumbiai Joan Sebastian Zamorét is sokan a Gran Prix versenyt bemutató First position című dokumentumfilmből ismerhették meg az emberek, aki pedig azóta Carlos Acosta példáját követve a Royal Ballet-hez szerződött.
Valami elindulni látszik
Már 2011-ben Beauty of Ballet néven elindult a The School of American Ballet kezdeményezésére az az ingyenes tantermi demonstrációs program, melynek keretében olyan iskolákban népszerűsítették a balett műfaját, ahol egyébként soha nem találkoztak volna a gyerekek a balettal. Az ő tevékenységük nagyon hasznos volt, de a valódi változáshoz nagyobb volumenű összefogásra volt szükség, melyet az American Ballet Theater Project Plié kezdeményezése hozott meg, ami 2013-ban Misty Copeland nevével fémjelezve jött létre. Ez egy olyan átfogó mozgalom, aminek célja, hogy a klasszikus balett szakma jobban tükrözze az amerikai társadalom multikuturális és etnikai sokszínűségét. A projekt egyrészt egy országos szakmai szervezet létrehozásával anyagi támogatást nyújt azoknak a hátrányos helyzetű tehetségeknek, akik a balettben alulreprezentált közösségekből jönnek. Másrészt a szervezet folyamatosan próbál párbeszédet kezdeményezni azokkal a társulatokkal, akik szintén fontosnak tartják a multikulturális sokszínűséget. A partnertársulatok mentorokkal, gyakorlati lehetőséggel segítik a hátrányos helyzetű táncosokat. Jelenleg tizenhárom amerikai balett-társulat van a partnerek listáján. Harmadrészt a projekt keretében olyan tanárokat is képeznek, akik a későbbiekben vállalják, hogy az alulreprezentált közösségekben balettet oktatnak. Tevékenységűknek köszönhetően a balettiskolákban és a társulatokban egyre több színesbőrű táncost látni, akikből hamarosan kiváló magántáncosok válnak majd.
A School of American Ballet tanulói
Itthon jelenleg egyetlen intézményben, a Magyar Táncművészeti Főiskolán képeznek balett-táncosokat, és nem jellemző, hogy például a hazai etnikai kisebbségek képviselői nagy számban felvételiznének ide. A balett egyelőre itthon még mindig egy szűk réteg számára elérhető. Habár a Magyar Nemzeti Balett nagy hangsúlyt fektet a nemzetköziségre -így egyre több kiváló ázsiai származású táncost is látni az Opera színpadán- az oktatás hazai kiterjesztésére az alsóbb társadalmi rétegek felé eddig nem sok kísérletet láthattunk. Persze mondhatjuk, hogy hazánknak sokkal fontosabb problémákkal kell előbb megküzdenie, reméljük, hogy a külföldi példa hamarosan hozzánk is elér és egyre többek számára nyílik meg a balett mint életpálya lehetősége.
hírlevél
