Venekei Marianna (Fotó/Forrás: Gács Tamás)

- Hogyan esett Tennessee Williams rendkívül ismert, de csöppet sem könnyed élettörténettel foglalkozó drámájának feldolgozására a választás?

- Színházi előadását láttam A vágy villamosának, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne, ha egy ilyen komoly témájú drámát lehetne feldolgozni modern balettként. A táncosi pályám során mindig tündérmesékkel találkoztam, akár a Giselle, akár a Hattyúk tava, mind egy idealizált világot jelenít meg. E dráma viszont tele van emberi fájdalommal.

- Az Ön számára mi ennek a műnek a leghangsúlyosabb motívuma?

- Egyértelműen a nő, Blanche alakja. Ahogy végigvezeti a nézőket a saját történetén. Dés Lászlóval együtt írtuk a szövegkönyvet, figyeltünk viszont arra, hogy az adaptáció kövesse a dráma történéseinek sorozatát. Sok kelléket használtunk, igyekeztünk hangulatában megjeleníteni a 40-es évek Amerikáját. Érthető művet szerettünk volna alkotni, éppen ezért nem vittük el nagyon absztrakt irányba. Az eredeti darabhoz való ragaszkodás mellett azonban hagytunk egy kiskaput a nézőnek és a mi Blanche-unknak:

megerőszakolják, beleőrül a traumákba, utána viszont nem zárjuk bolondok házába.

- Mi miatt döntöttek így?

-Úgy éreztem, hogy így is eléggé súlyos a téma. Minden egyes történést megmutatunk: hogyan szeretkezte végig az életét Blanche, hogyan menekült a vágyba az elől az érzés elől, hogy annak okozta a halálát, akit a legjobban szeretett. Nem véletlen a 18-as karika a darabnál, nem kívánjuk elfedni a darab történéseit, láttatni szeretnénk azokat a dolgokat, amelyek hozzájárultak a főhősnő összeomlásához. Úgy éreztük, hogy ezt nem lehet már tovább fokozni, meghagytuk a nézőnek azt a szabadságot, hogy úgy fejezze be a darabot önmagában, ahogyan szeretné. Tennessee Williams ezt nem tette meg, de én megsajnáltam Blanche-t:

De nemcsak ez a nő menekült a fájdalmai elől, hanem a ma embere is nagyon sok esetben teszi ezt.

- Hogyan alakult a darab a Dés Lászlóval való munka során, akivel a librettót közösen írták, és aki a zenét szerezte a koreográfiához?

-Előtte nem sokkal ismertem meg őt, és amikor a darab megrendezésének ötlete megfogalmazódott bennem, azonnal fel is hívtam, ő pedig boldogan vállalta. Elég hosszú folyamat volt, amíg a szövegkönyvet véglegesítettük, meg kellett fogalmaznunk a hangsúlyokat. Laci ennek alapján kezdte el szerezni a zenét, és mondatról mondatra be is tartott mindent.

Dés László (Fotó/Forrás: Stekovics Gáspár)

- A tánc egy rendkívül izgalmas, de absztrakt nyelv. Milyen előnyeit és nehézségeit érezte annak, hogy egy – a történetmesélésre fókuszáló – művet kellett erre a megszólalásmódra átültetni?

- Nagyon inspiráló volt számomra, hogyan lehet a tánc által értelmesen és értelmezhetően megfogalmazni a művet a néző számára.

Erős vágyunk volt, hogy ne »lila ködöt« gyártsunk a színpadon, ezt a színház közönsége is megkívánja véleményem szerint.

Egy kollégám mondta, hogy van ennek a koreográfiának egy hiánypótló szerepe, hiszen az intenzív érzések mellett egy konkrét történet is kibontakozik a színpadon, ezáltal pedig a modern balett is más színezetet kap. Ez esély is, és nehézség is. A szabad alkotás, a kötetlenség nagyon jó érzéseket keltett bennem, a táncosokkal való munkában is előtérbe helyeztük a közös alkotói folyamatot. A táncosok kiválasztásánál abban a kiváltságban volt részem – mivel az együttes első balettmesternője vagyok –, hogy mindennap látom őket, mindenkit felismerek a kislábujjáról, és tisztában vagyok a kvalitásaikkal. Úgy vélem, a kiváló táncosok mellett a műnek is jó ritmusa van, mert a narratív jelleg mindig megtörik valamilyen betéttel, és ez teremt egy speciális lüktetést.